Rejtett remekművek. Ezzel a valóban kiállításra csalogató címmel várja látogatóit a Gödöllői Királyi Kastély téli, időszaki tárlatára, ahol olyan klasszikusok mesterműveibe feledkezhetnek bele, mint id. Markó Károly, Ligeti Antal, Rippl Rónai József, Munkácsy Mihály, Gulácsy Lajos vagy Ferenczy Károly.
A Kovács Gábor Művészeti Alapítvány érdeme, hogy néhány nappal ezelőtt megnyílhatott a Borsos Ház a budapesti Várnegyedben. Az új emlék- és kiállítóhely, Borsos Miklós (1906-1990) grafikus-és szobrászművész egykori lakása volt, mely ezentúl egész évben várja a látogatókat az alkotó életművéből rendezett állandó kiállítással és egyéb kulturális programokkal.
A kecskeméti Bozsó Gyűjteményben jártunk, ahol nemcsak az Alfons Mucha műveiből rendezett nagy sikerű időszaki tárlatot tekintheti meg a közönség, hanem egy hét évtizede formálódó magángyűjtemény ritka kincseivel is megismerkedhetnek az érdeklődők.
A múzeumlátogató közönség az elmúlt években hozzászokhatott, ha kvalitásos művekből összeállított igényes tárlatot akar látni, érdemes Kecskemét felé is vennie az irányt, ahol a Bozsó Gyűjtemény időszaki tárlatain olyan alkotók festményeivel találkozhatott az elmúlt években, mint Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József vagy Paál László. Idén ősszel szintén rendkívül izgalmas tárlattal rukkolt elő a kiállítóhely, az art nouveau ünnepelt mestere, Alfons Mucha szecessziós munkáiból rendezett kiállítást. Különleges élmény a műveivel máig ható, morva származású alkotó Párizs arculatát is meghatározó munkásságát éppen a magyar szecesszió városában látni.
Bár az elmúlt években a Bozsó Gyűjtemény időszaki kiállításaival külön is felhívta magára a figyelmet, aki csak egyszer is átlépett a múzeum kapuin, tudhatja, hogy egy olyan állandó gyűjteményt is rejtenek a falak, amely egy egészen sajátos mikrokozmoszt tár a látogató elé. Ezt a magánkollekciót a Gyűjtemény névadó alapítója alakította ki az 1950-es évektől kezdődően mintegy öt évtizeden keresztül. Bozsó János 1998-ban bekövetkezett halála után pedig felesége, Loránd Klára és fia, ifjabb Bozsó János vette át a gyűjtemény szakmai irányítását.
A kecskeméti születésű Bozsó János kisparaszti családból származott, édesapját nem ismerte, cselédgyerekként nevelkedve ide-oda hányódott a környék tanyavilágában. A család visszaemlékezése szerint sokszor szó szerint éhezett és nem volt fedél a feje fölött. E szinte tragikus gyerekkor ellenére azonban inkább a természet végtelen szeretetét vitte tovább magával a gyermekkor világából, és nem elsősorban a szenvedés emlékét. Bozsó János autodidakta módon sajátította el a festés művészetét, a később számtalan művésztelep alapításánál bábáskodó művésznek volt ereje ahhoz, hogy kitörjön a környezetéből. Bár egészen az 1950-es évekig nincstelen művészként tengődött, az akkori kecskeméti múzeumigazgató jóvoltából rámosolygott a szerencse a harmincas évei közepén járó fiatalra. Ekkor renoválták a város egyik 18. századi polgári házát, az úgynevezett Klapka-házat, és a múzeumigazgató felajánlotta a pályája elején járó művésznek, hogy bérlőként költözzön be az épületben üresen álló kis szobába, és használja azt műteremként. Így a fiatal alkotónak fedél került a feje fölé, ahol nemcsak dolgozni tudott, hanem el tudta helyezni azokat a tárgyakat is, amelyeket értékmentő szenvedélytől hajtva műgyűjtőként kezdett el felkutatni ebben az időben.
Loránd Klára visszaemlékezése szerint a fiatal Bozsó János sokat járt a kecskeméti zsibpiacra, és csakhamar felfedezte, hogy ott nem csak széket, festőállványt, vásznat tud vásárolni, hanem rengeteg olyan tárgyat is talál, amelyek a gyerekkor éveiből ismerősek voltak a számára. Megérezte, hogy az ötvenes években az egykori paraszti világ rendje a vége felé közeledik, hiszen megkezdődött Kecskeméten is az iparosodás, üzemeket építettek, a környékbeliek kezdték elhagyni a tanyákat, és a téeszesítés is alapjaiban változtatta meg az egykori életformát. Bár a ma már néprajzi emléknek számító tárgyak akkor még használatban voltak, az egyedi kézműves tárgyakat lassan kezdték kiszorítani a tömegtermelésben készült fröccsöntött műanyag eszközök. Bozsó János számára azonban az igazi értéket az egyszerű mesterembernek kezében kivirágzott tányér öble, a fából készült borotvatokok, kerámiák, a pásztorok bicskája rajzolta motívumok jelentették egy-egy fafaragáson. Úgy tartotta, hogy a paraszti világ egyszerű, írástudatlan emberei hatalmas enciklopédikus tudással rendelkeztek, tárgyaikban évszázados tapasztalat rejtezik. A fiatal művészt lenyűgözték a paraszti tárgykultúra célszerű, letisztult formái és bennük az emberi érzések, a szerelem a bánat világos megfogalmazása, és úgy érezte, hogy ezeket a tárgyakat, amelyekben jelen van az ember, az alkotó, meg kell menteni az utókor számára.
Bozsó János első gondolata az volt, hogy a zsibpiacon talált népművészeti, néprajzi tárgyakról csendéleteket fest, és így alkotásaiban örökíti át a tárgyak motívumkincsét a következő nemzedékekre. Ugyanakkor miközben egyre több tárgy került a keze ügyébe, egy újabb jelenség ütötte fel a fejét a korabeli Magyarországon. A hatvanas években valutaéhség alakult ki az országban, ennek következtében olasz, német, osztrák kereskedők járták végig a vidéki vásárokat, a pécsi vásárt, a pesti ócskapiacot, és fillérekért vitték ki Magyarországról a néprajzi értékeket. Loránd Klára szerint Bozsó Jánosban ezt látva tudatosult mélyen az, hogy ezeket a tárgyakat itthon kell tartani, ekkortól kezdte tudatosan begyűjteni azokat az alkotásokat, amelyeket a magyar néprajz szerves részének gondolt.
Művészi érdeklődése gyűjtői munkáját is segítette. Mivel alapvetően a szabadban való festés iránt vonzódott, sokszor miközben kinn a tájban, a dűlőút mellett festett, az arra járó vidéki emberek megálltak mellette, kapcsolatokat alakított ki. Megismerkedett a helyi tanítókkal, felkereste azokat a falusiakat, akiknek a padlásán még ott lapulhattak a háztartásban nem használt régi mángorlófák, polcaikon szép butellák, az ősök faragásai. Rátalált olyan éles szemű vidéki értelmiségiekre is, akik maguk is gyűjtöttek. Az értékek mentésében pedig amúgy sem volt egyedül a korabeli Magyarországon, hiszen a hatvanas évek második felében vált jellemzővé az az értelmiségi magatartás, amely felfedezte a népi kultúra értékeiket, sokan jártak ebben az időben például Erdélybe népdalkincset, táncokat is gyűjteni; ez, a magyarországi táncházmozgalomban egységesülő hullám is segítette, hogy egyre nyitottabb legyen a környezet Bozsó János törekvései iránt is. Ő maga sosem csatlakozott a néptánc és a népzene továbbélését segítő revival mozgalomhoz, őt a tárgyak érdekelték.
Idővel pedig a népművészeti tárgyak mellett, iparművészeti értékeket is elkezdett gyűjteni. A motiváció a gyűjtés e fázisában is ugyanaz maradt: menteni az eltűnő korok emlékeit. Felesége erre az időszakra úgy emlékezett, hogy férje ott gyűjtött, ahol lehetősége volt rá, nem egyszer kitelepített családoknál is járt. A gyűjtőmunkában persze a külső körülmények alakulása mellett belső készségei segítették leginkább: Bozsó János hatalmas vizuális memóriával rendelkezett, és megvolt a tehetsége hozzá, hogy felfedezze a tárgyakban az értéket.
A szocializmus időszakában ugyanakkor a magánmúzeum mint műfaj nem létezett, nem létezhetett, a hivatalos kultúrpolitika a műgyűjtést is polgári allűrként kezelte. Amellett, hogy a gyűjtő nem vagyonhalmozás céljából építette a kollekcióját, a gyűjtemény elfogadását talán az is segítette, hogy abban az időben Bács-Kiskun megyének kulturális szempontból szerencsésebb volt a helyzete az ország többi részéhez képest. A hatvanas, hetvenes években, a Bozsó Gyűjtemény kibontakozásának idején Kecskeméten számtalan művészeti műhely jött létre, ezek ma is hírneves alkotói tömörülések. A kerámia stúdió, a zománc stúdió, az animációs stúdió, a Forrás című irodalmi folyóirat tűrt kategóriába sorolt és igazi művészeti pezsgést biztosító alkotói műhelyeknek számítottak a városban. A Bozsó Gyűjtemény is zöld utat kapott, sőt, amikor az egyetlen szobából induló gyűjtemény kinőtte a maga helyét, azt is engedélyezték - miután a korábbi lakók kiköltöztek modernebb épületekbe -, hogy a gyűjtemény egyre több termet foglaljon el a 18. századi Klapka-házból. Amikor pedig Bozsó János a hetvenes évek végén Kecskemét városával hagyatékozási szerződést kötött, hogy így rendezze kollekciója jövőbeli sorsát, úgy igyekezett kialakítani az egyre növekvő számú kiállítótermeket, hogy a ház hivatalosan is megnyílhasson a látogatók előtt. Ekkor alakult ki a kiállítás azon arculata, ami mind a mai napig fogadja a gyűjtemény iránt érdeklődő közönséget.
A gyűjtemény első termében rögtön több érdekes tárggyal is találkozhatunk. A többi között egy 1786-ban készült nyereg is látható az első szekcióban, amely nemcsak azért izgalmas, mert évre pontosan akkor készült, mint amikor a gyűjteménynek helyet adó barokk lakóház is épült, hanem mert megszerzésének története felvillantja Bozsó János gyűjtőszenvedélyének elkötelezettségét is. A művész a díszes nyerget Solt környékén egy kis parasztháznál vette észre rajzolgatás közben. Miközben a kompozícióhoz szükséges legmegfelelőbb szöget kereste a területen, egyszer csak egy farakás alján kikandikált a gyönyörűen faragott nyereg egy apró részlete. A farakás gazdájától megtudta, hogy a nyereg legalább a világháború vége óta azon a helyen kallódik, és azt a festő megszerezheti, ha elhányja, majd ugyanoda visszarakja a rakást. Bozsó János nem volt rest, neki gyűrkőzött a feladatnak, a nyereg pedig ma a gyűjteménye egyik szép darabja.
Hasonló kitartás kellett ahhoz, hogy a szintén az első termében látható szász láda is a kollekció részévé válhasson. A valószínűleg a 14. század végéről, 15. század elejéről származó rendkívül ritka tárgy éppen akkor érkezett meg a budapesti BÁV Kossuth Lajos utcai terméhez, amikor Bozsó János is arra járt. Azonnal lecsapott volna rá, azonban kiderült, hogy valaki másnak akarták azt eladni. A kitartó gyűjtő több órán keresztül üldögélt a boltban, mígnem a szász erődtemplomból származó különleges láda végül az övé lett.
A második teremben főként alföldi cserépedények, borotvatokok, pásztorfaragások, pálinkás butellák, mángorlók, boros edények, boros mihókok láthatók. Majd a következő gyűjteményrészben elsősorban erdélyi tárgyakkal, bokályokkal találkozhatunk, de itt kapott helyet számos szász és felvidéki edény is. A hatvanas években Bozsó János sokat járt Bánffyhunyad és Marosvásárhely környékére, Kovászna vidékére, Torockóra. Azonban nemcsak személyes utazásain talált rá ezekre a ritka néprajzi kincsekre. Az erdélyi edényeket, a bokályokat ugyanis nemcsak a hatvanas-hetvenes évek néprajzi gyűjtői lelkesedése hozta be a mai Magyarország területére, hanem már a huszadik század elején is jelentős mozgalom indult a népi kultúra felfedezésére, és polgár családok népies vagy népi szobákat berendeztek be. Ekkor sok 18-19. századi erdélyi bokály került be Magyarország területére. A bokályokat jellemzően a menyasszony és a vőlegény monogramjával díszítették, több példány Kecskeméten is fellelhető volt közülük. A fáma szerint amikor Bozsó János talált egy olyan példányt szülővárosában, amelyen az A.J. monogram szerepelt és megkérdezte tőle a tulajdonos jogász házaspár, hogy vajon mi lehet a jelentése, a családi anekdota szerint Bozsó János így válaszolt: „Add a Janikának!”.
A Gyűjtemény következő termében átlépünk az iparművészeti remekek világába, amelyet már nemcsak magyar, hanem európai kitekintésű érdeklődés alakított ki. A nemesi udvarházak és a módos polgári otthonok 18-19. századi világa elevenedik meg e termekben. A neves európai manufaktúrákból származó porcelánok, kőcserepek, ezüsttárgyak, fajanszok, ritka orosz és kecskeméti ezüsttárgyak mellett Kossuth-poharakat és egyedülálló fényáteresztő technikával készült iparművészeti alkotást is láthatunk. A teremben található ülőgarnitúra pedig egészen a bécsi udvarba repíti a képzeletünket, hiszen annak darabjai egykor Sissy társalkodónőjének, a kecskeméti kötődésű Ferenczy Idának a tulajdonában voltak.
A díszes ülőalkalmatosságok mellett számtalan más érdekes bútor is része lett a gyűjteménynek. Titkos fiókokkal felszerelt szekreterek, játékasztalok, ritkaságszámba menően évszámozással ellátott 18. század végi intarziás asztal, hatalmas fából készült csillárok, amelyek valaha még kifejezetten gyertyás világításhoz készültek, csak néhány a gyűjteményben sorakozó számtalan tárgy körül, amelyek rikítóan szép és érdekes mementóként idézik meg egy letűnt kor életmódját. A gyűjteményben található reneszánsz és barokk szekrények pedig bepillantást engednek abba az izgalmas kultúrtörténeti folyamatba is, hogy miként alakította ki az európai ember egymásra halmozott ládáiból, ládaszekrényeiből a mai ruhásszekrény formáját.
Ma már természetesen nemcsak Bozsó János gyűjteményének darabjait, hanem a művész alkotásait is megtekinthetik a látogatók a Klapka-ház termeiben, és más szerzőktől származó festményeket is láthatunk a falakon. Iványi-Grünwald Béla, Perlott Csaba Vilmos, Munkácsy, Ligeti, Benczúr Gyula festményei a festő Bozsó János művésztársak iránt tanúsított tiszteletéről is vallanak. Csakúgy, mint az egykor neves mesterektől és jó műhelyekből származó fafaragások és iparművészeti alkotások, amelyek gazdag merítésben szerepelnek a Gyűjtemény utolsó traktusában, az egyházművészeti gyűjteményrészben.
Szó szerint leírhatatlan az a gazdagság, amivel szemben találja magát a látogató a Bozsó Gyűjtemény termeiben. Ha inventáriumot szerkesztenénk a kollekció tárgyairól, több ezer tételt kellene felvennünk a listánkra. Az egészen biztos, hogy a rendkívül sokféle tárgyból álló gyűjtemény lelkét az adja, hogy belőle megismerhetjük egy huszadik századi magyar festő és műgyűjtő védendő műtárgyak iránt érzett lelkesedését és szenvedélyes értékmentő munkáját. A Bozsó János által kialakított kollekciót ma már elsősorban szellemi örököse, ifjabb Bozsó János gondozza, aki azonban nemcsak arra fordít figyelmet, hogy a magángyűjtemény auráját megőrizze, hanem arra is, hogy a Gyűjtemény szellemiségéhez kapcsolódó időszaki kiállítások bemutatásával új értékeket is létrehozzon a múzeum falai között, és tegye mindezt a legújabb igényeknek megfelelően.
A Gyűjteménynek ma helyet adó épület a 18. században a város legnagyobb, két utcára szóló telkén állt, amelyet aztán a huszadik században a felismerhetetlenségig darabolt föl a történelem. Pár esztendővel ezelőtt egy EU-s pályázatnak köszönhetően azonban a gyűjteménynek eredetileg helyet adó Klapka-házat és a 19-20. század fordulóján mellé épült eklektikus, szecesszió felé hajló polgári házat egyesítették, és a 21. századi műtárgyvédelmi sztenderdeknek is megfelelő múzeumépületet alakítottak ki. A mai Bozsó Gyűjteményben tehát egy, a kultúraközvetítésért felelősséget érző család múltja és jelene találkozik. Az alapító örökségéhez sokféle szálon kötődő időszaki kiállításokon túl a kortárs zenét, irodalmat, egyéb művészeti ágakat ötvöző események, a legfiatalabb korosztályokat is megcélzó múzeumpedagógiai programok pedig garanciát nyújtanak arra, hogy a jövő generációját is megérintse a Bozsó Gyűjtemény mindenkori célja, az értékmentés és értékteremtés.
A Magyar Nemzeti Múzeum idén nyáron nyitotta meg A Seuso-kincs. Pannonia fénye című állandó kiállítását. Ezzel a szinte egész ország szívügyévé vált késő római leletegyüttes végre egy olyan modern, valamennyi műtárgyvédelmi követelménynek megfelelő kiállítóhelyre került, mely valóban méltó őrzője a több tízmillió eurót érő ezüstkincsnek.
A csillogó ruhák manapság rendkívül trendiek, a kisgyerektől a felnőttekig szinte mindenkinek van valami fénylő ruhadarab a szekrényében, legyen az egy „simogatós” pulóver, egy fénylő öv vagy egy estélyi ruha. A Kiscelli Múzeum októberben nyílt kiállítása most a csillogó ruhák és kiegészítők történetén vezeti végig a látogatóit, mégpedig a 18. századtól egészen napjainkig. Divatrajongóknak kötelező őszi program!
Szergej Prokugyin-Gorszkij (1863-1944) orosz fotóművész neve itthon nem annyira ismert, pedig sokat tett a színes fotózás fejlődéséért. A Mai Manó Házban nemrég nyílt kiállítás a művész több mint száz évvel ezelőtti fotótechnikai kísérleteibe enged bepillantást, miközben persze egy letűnt kor, az első világháború előtti cári Oroszország fényképeken ritkán látott tájait és lakóit is megmutatja az érdeklődőknek.
A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum idén ünnepli alapításának 100. évfordulóját, mely alkalomból a múzeum gyűjteményének legjavát kínálja látogatóinak. Az egy évig nyitva tartó tárlaton mintegy ötszáz műtárggyal várják az érdeklődőket, köztük ritkán látott kínai, japán, koreai, indiai, tibeti-mongol, délkelet-ázsiai, valamint közel-keleti kincsekkel.
Az Iparművészeti Múzeum 2000 óta több mint tízezer műtárggyal gazdagította gyűjteményét. Ebből válogatott most egy izgalmas kiállításra valót a büszke tulajdonos, ám ezúttal nem saját, Üllői úti otthonában – mivel az egy több éves rekonstrukció miatt éppen zárva tart –, hanem a Várkert Bazárban mutatja be, hogy mennyi különleges tárgyat is sikerült megvásárolnia vagy ajándékozás útján megszereznie az elmúlt majdnem húsz évben.
Frida Kahlo nevét jól ismerjük, nem ez a helyzet azonban apjával, Guillermo Kahlóval, aki Mexikó egyik legelismertebb és legfoglalkoztatottabb fotográfusa volt a 20. század első három évtizedében. A Műcsarnokban látható kiállítás időutazást kínál Mexikóba, mesél az ország gazdag, többféle kultúrából és tradícióból táplálkozó, sok évszázados építészeti örökségéről, valamint az elmúlt századelőn felívelő monumentális mexikói építkezésekről. A Ricardo B. Salinas Pliego Collection jóvoltából Budapestre került alkotásokat (több mint hetven fényképet) most először láthatja a hazai közönség.
Mit lehet kezdeni a vízkővel építészeti szempontból? Hogy is fest a Liget Projekt? Milyen egy hat nap alatt készült kápolna vagy egy mindig állandó hőmérsékletet tartó passzív ház? S vajon hol laknak majd a Holdra elsőként érkezők? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ad választ az Építészeti Szalon idei, a Műcsarnok tizenegy termét megtöltő kiállítása.
