A kecskeméti Bozsó Gyűjteményben jártunk, ahol nemcsak az Alfons Mucha műveiből rendezett nagy sikerű időszaki tárlatot tekintheti meg a közönség, hanem egy hét évtizede formálódó magángyűjtemény ritka kincseivel is megismerkedhetnek az érdeklődők.
A múzeumlátogató közönség az elmúlt években hozzászokhatott, ha kvalitásos művekből összeállított igényes tárlatot akar látni, érdemes Kecskemét felé is vennie az irányt, ahol a Bozsó Gyűjtemény időszaki tárlatain olyan alkotók festményeivel találkozhatott, mint Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József vagy Paál László. Idén ősszel szintén rendkívül izgalmas tárlattal rukkolt elő a kiállítóhely, az art nouveau ünnepelt mestere, Alfons Mucha szecessziós munkáiból rendezett kiállítást. Különleges élmény a műveivel máig ható, morva származású alkotó Párizs arculatát is meghatározó munkásságát éppen a magyar szecesszió városában látni.
Bár az elmúlt években a Bozsó Gyűjtemény időszaki kiállításaival külön is felhívta magára a figyelmet, aki csak egyszer is átlépett a múzeum kapuin, tudhatja, hogy egy olyan állandó gyűjteményt is rejtenek a falak, amely egy egészen sajátos mikrokozmoszt tár a látogató elé. Ezt a magánkollekciót a Gyűjtemény névadó alapítója alakította ki az 1950-es évektől kezdődően mintegy öt évtizeden keresztül. Bozsó János 1998-ban bekövetkezett halála után pedig felesége, Loránd Klára és fia, ifjabb Bozsó János vette át a gyűjtemény szakmai irányítását.
A kecskeméti születésű Bozsó János kisparaszti családból származott, édesapját nem ismerte, cselédgyerekként nevelkedve ide-oda hányódott a környék tanyavilágában. A család visszaemlékezése szerint sokszor szó szerint éhezett, és nem volt fedél a feje fölött. E szinte tragikus gyerekkor ellenére azonban inkább a természet végtelen szeretetét vitte tovább magával a gyermekkor világából, és nem elsősorban a szenvedés emlékét. Bozsó János autodidakta módon sajátította el a festés művészetét, a később számtalan művésztelep alapításánál bábáskodó művésznek volt ereje ahhoz, hogy kitörjön a környezetéből. Bár egészen az 1950-es évekig nincstelen művészként tengődött, az akkori kecskeméti múzeumigazgató jóvoltából rámosolygott a szerencse a harmincas évei közepén járó fiatalra. Ekkor renoválták a város egyik 18. századi polgári házát, az úgynevezett Klapka-házat, és a múzeumigazgató felajánlotta a pályája elején járó művésznek, hogy bérlőként költözzön be az épületben üresen álló kis szobába, és használja azt műteremként. Így a fiatal alkotónak fedél került a feje fölé, ahol nemcsak dolgozni tudott, hanem el tudta helyezni azokat a tárgyakat is, amelyeket értékmentő szenvedélytől hajtva műgyűjtőként kezdett el felkutatni ebben az időben.
Loránd Klára visszaemlékezése szerint a fiatal Bozsó János sokat járt a kecskeméti zsibpiacra, és csakhamar felfedezte, hogy ott nemcsak széket, festőállványt, vásznat tud vásárolni, hanem rengeteg olyan tárgyat is talál, amelyek a gyerekkor éveiből ismerősek voltak a számára. Megérezte, hogy az ötvenes években az egykori paraszti világ rendje a vége felé közeledik, hiszen megkezdődött Kecskeméten is az iparosodás, üzemeket építettek, a környékbeliek kezdték elhagyni a tanyákat, és a téeszesítés is alapjaiban változtatta meg az egykori életformát. Bár a ma már néprajzi emléknek számító tárgyak akkor még használatban voltak, az egyedi kézműves tárgyakat lassan kezdték kiszorítani a tömegtermelésben készült fröccsöntött műanyag eszközök. Bozsó János számára azonban az igazi értéket az egyszerű mesterember kezében kivirágzott tányér öble, a fából készült borotvatokok, kerámiák, a pásztorok bicskája rajzolta motívumok jelentették egy-egy fafaragáson. Úgy tartotta, hogy a paraszti világ egyszerű, írástudatlan emberei hatalmas enciklopédikus tudással rendelkeztek, tárgyaikban évszázados tapasztalat rejtezik. A fiatal művészt lenyűgözték a paraszti tárgykultúra célszerű, letisztult formái és bennük az emberi érzések, a szerelem a bánat világos megfogalmazása, és úgy érezte, hogy ezeket a tárgyakat, amelyekben jelen van az ember, az alkotó, meg kell menteni az utókor számára.
Bozsó János első gondolata az volt, hogy a zsibpiacon talált népművészeti, néprajzi tárgyakról csendéleteket fest, és így alkotásaiban örökíti át a tárgyak motívumkincsét a következő nemzedékekre. Ugyanakkor miközben egyre több tárgy került a keze ügyébe, egy újabb jelenség ütötte fel a fejét a korabeli Magyarországon. A hatvanas években valutaéhség alakult ki az országban, ennek következtében olasz, német, osztrák kereskedők járták végig a vidéki vásárokat, a pécsi vásárt, a pesti ócskapiacot, és fillérekért vitték ki Magyarországról a néprajzi értékeket. Loránd Klára szerint Bozsó Jánosban ezt látva tudatosult mélyen az, hogy ezeket a tárgyakat itthon kell tartani, ekkortól kezdte tudatosan begyűjteni azokat az alkotásokat, amelyeket a magyar néprajz szerves részének gondolt.
Művészi érdeklődése gyűjtői munkáját is segítette. Mivel alapvetően a szabadban való festés iránt vonzódott, sokszor miközben kinn a tájban, a dűlőút mellett festett, az arra járó vidéki emberek megálltak mellette, kapcsolatokat alakított ki. Megismerkedett a helyi tanítókkal, felkereste azokat a falusiakat, akiknek a padlásán még ott lapulhattak a háztartásban nem használt régi mángorlófák, polcaikon szép butellák, az ősök faragásai. Rátalált olyan éles szemű vidéki értelmiségiekre is, akik maguk is gyűjtöttek. Az értékek mentésében pedig amúgy sem volt egyedül a korabeli Magyarországon, hiszen a hatvanas évek második felében vált jellemzővé az az értelmiségi magatartás, amely felfedezte a népi kultúra értékeiket, sokan jártak ebben az időben például Erdélybe népdalkincset, táncokat is gyűjteni; ez, a magyarországi táncházmozgalomban egységesülő hullám is segítette, hogy egyre nyitottabb legyen a környezet Bozsó János törekvései iránt is. Ő maga sosem csatlakozott a néptánc és a népzene továbbélését segítő revival mozgalomhoz, őt a tárgyak érdekelték.
Idővel pedig a népművészeti tárgyak mellett, iparművészeti értékeket is elkezdett gyűjteni. A motiváció a gyűjtés e fázisában is ugyanaz maradt: menteni az eltűnő korok emlékeit. Felesége erre az időszakra úgy emlékezett, hogy férje ott gyűjtött, ahol lehetősége volt rá, nem egyszer kitelepített családoknál is járt. A gyűjtőmunkában persze a külső körülmények alakulása mellett belső készségei segítették leginkább: Bozsó János hatalmas vizuális memóriával rendelkezett, és megvolt a tehetsége hozzá, hogy felfedezze a tárgyakban az értéket.
A szocializmus időszakában ugyanakkor a magánmúzeum mint műfaj nem létezett, nem létezhetett, a hivatalos kultúrpolitika a műgyűjtést is polgári allűrként kezelte. Amellett, hogy a gyűjtő nem vagyonhalmozás céljából építette a kollekcióját, a gyűjtemény elfogadását talán az is segítette, hogy abban az időben Bács-Kiskun megyének kulturális szempontból szerencsésebb volt a helyzete az ország többi részéhez képest. A hatvanas, hetvenes években, a Bozsó Gyűjtemény kibontakozásának idején, Kecskeméten számtalan művészeti műhely jött létre, ezek ma is hírneves alkotói tömörülések. A kerámia stúdió, a zománc stúdió, az animációs stúdió, a Forrás című irodalmi folyóirat tűrt kategóriába sorolt és igazi művészeti pezsgést biztosító alkotói műhelyeknek számítottak a városban. A Bozsó Gyűjtemény is zöld utat kapott, sőt, amikor az egyetlen szobából induló gyűjtemény kinőtte a maga helyét, azt is engedélyezték – miután a korábbi lakók kiköltöztek modernebb épületekbe -, hogy a gyűjtemény egyre több termet foglaljon el a 18. századi Klapka-házból. Amikor pedig Bozsó János a hetvenes évek végén Kecskemét városával hagyatékozási szerződést kötött, hogy így rendezze kollekciója jövőbeli sorsát, úgy igyekezett kialakítani az egyre növekvő számú kiállítótermeket, hogy a ház hivatalosan is megnyílhasson a látogatók előtt. Ekkor alakult ki a kiállítás azon arculata, ami mind a mai napig fogadja a gyűjtemény iránt érdeklődő közönséget.
A gyűjtemény első termében rögtön több érdekes tárggyal is találkozhatunk. A többi között egy 1786-ban készült nyereg is látható az első szekcióban, amely nemcsak azért izgalmas, mert évre pontosan akkor készült, mint amikor a gyűjteménynek helyet adó barokk lakóház is épült, hanem mert megszerzésének története felvillantja Bozsó János gyűjtőszenvedélyének elkötelezettségét is. A művész a díszes nyerget Solt környékén egy kis parasztháznál vette észre rajzolgatás közben. Miközben a kompozícióhoz szükséges legmegfelelőbb szöget kereste a területen, egyszer csak egy farakás alján kikandikált a gyönyörűen faragott nyereg egy apró részlete. A farakás gazdájától megtudta, hogy a nyereg legalább a világháború vége óta azon a helyen kallódik, és azt a festő megszerezheti, ha elhányja, majd ugyanoda visszarakja a rakást. Bozsó János nem volt rest, neki gyűrkőzött a feladatnak, a nyereg pedig ma a gyűjteménye egyik szép darabja.
Hasonló kitartás kellett ahhoz, hogy a szintén az első termében látható szász láda is a kollekció részévé válhasson. A valószínűleg a 14. század végéről, 15. század elejéről származó rendkívül ritka tárgy éppen akkor érkezett meg a budapesti BÁV Kossuth Lajos utcai terméhez, amikor Bozsó János is arra járt. Azonnal lecsapott volna rá, azonban kiderült, hogy valaki másnak akarták azt eladni. A kitartó gyűjtő több órán keresztül üldögélt a boltban, mígnem a szász erődtemplomból származó különleges láda végül az övé lett.
A második teremben főként alföldi cserépedények, borotvatokok, pásztorfaragások, pálinkás butellák, mángorlók, boros edények, boros mihókok láthatók. Majd a következő gyűjteményrészben elsősorban erdélyi tárgyakkal, bokályokkal találkozhatunk, de itt kapott helyet számos szász és felvidéki edény is. A hatvanas években Bozsó János sokat járt Bánffyhunyad és Marosvásárhely környékére, Kovászna vidékére, Torockóra. Azonban nem csak személyes utazásain talált rá ezekre a ritka néprajzi kincsekre. Az erdélyi edényeket, a bokályokat ugyanis nemcsak a hatvanas-hetvenes évek néprajzi gyűjtői lelkesedése hozta be a mai Magyarország területére, hanem már a huszadik század elején is jelentős mozgalom indult a népi kultúra felfedezésére, és polgárcsaládok népies vagy népi szobákat rendeztek be. Ekkor sok 18-19. századi erdélyi bokály került be Magyarország területére. A bokályokat jellemzően a menyasszony és a vőlegény monogramjával díszítették, több példány Kecskeméten is fellelhető volt közülük. A fáma szerint amikor Bozsó János talált egy olyan példányt szülővárosában, amelyen az A.J. monogram szerepelt, és megkérdezte tőle a tulajdonos jogász házaspár, hogy vajon mi lehet a jelentése, a családi anekdota szerint Bozsó János így válaszolt: „Add a Janikának!”.
A Gyűjtemény következő termében átlépünk az iparművészeti remekek világába, amelyet már nemcsak magyar, hanem európai kitekintésű érdeklődés alakított ki. A nemesi udvarházak és a módos polgári otthonok 18-19. századi világa elevenedik meg e termekben. A neves európai manufaktúrákból származó porcelánok, kőcserepek, ezüsttárgyak, fajanszok, ritka orosz és kecskeméti ezüsttárgyak mellett Kossuth-poharakat és egyedülálló fényáteresztő technikával készült iparművészeti alkotást is láthatunk. A teremben található ülőgarnitúra pedig egészen a bécsi udvarba repíti a képzeletünket, hiszen annak darabjai egykor Sisi társalkodónőjének, a kecskeméti kötődésű Ferenczy Idának a tulajdonában voltak.
A díszes ülőalkalmatosságok mellett számtalan más érdekes bútor is része lett a gyűjteménynek. Titkos fiókokkal felszerelt szekreterek, játékasztalok, ritkaságszámba menően évszámozással ellátott 18. század végi intarziás asztal, hatalmas fából készült csillárok, amelyek valaha még kifejezetten gyertyás világításhoz készültek, csak néhány a gyűjteményben sorakozó számtalan tárgy körül, amelyek rikítóan szép és érdekes mementóként idézik meg egy letűnt kor életmódját. A gyűjteményben található reneszánsz és barokk szekrények pedig bepillantást engednek abba az izgalmas kultúrtörténeti folyamatba is, hogy miként alakította ki az európai ember egymásra halmozott ládáiból, ládaszekrényeiből a mai ruhásszekrény formáját.
Ma már természetesen nemcsak Bozsó János gyűjteményének darabjait, hanem a művész alkotásait is megtekinthetik a látogatók a Klapka-ház termeiben, és más szerzőktől származó festményeket is láthatunk a falakon. Iványi-Grünwald Béla, Perlott Csaba Vilmos, Munkácsy, Ligeti, Benczúr Gyula festményei a festő Bozsó János művésztársak iránt tanúsított tiszteletéről is vallanak. Csakúgy, mint az egykor neves mesterektől és jó műhelyekből származó fafaragások és iparművészeti alkotások, amelyek gazdag merítésben szerepelnek a Gyűjtemény utolsó traktusában, az egyházművészeti gyűjteményrészben.
Szó szerint leírhatatlan az a gazdagság, amivel szemben találja magát a látogató a Bozsó Gyűjtemény termeiben. Ha inventáriumot szerkesztenénk a kollekció tárgyairól, több ezer tételt kellene felvennünk a listánkra. Az egészen biztos, hogy a rendkívül sokféle tárgyból álló gyűjtemény lelkét az adja, hogy belőle megismerhetjük egy huszadik századi magyar festő és műgyűjtő védendő műtárgyak iránt érzett lelkesedését és szenvedélyes értékmentő munkáját. A Bozsó János által kialakított kollekciót ma már elsősorban szellemi örököse, ifjabb Bozsó János gondozza, aki azonban nemcsak arra fordít figyelmet, hogy a magángyűjtemény auráját megőrizze, hanem arra is, hogy a Gyűjtemény szellemiségéhez kapcsolódó időszaki kiállítások bemutatásával új értékeket is létrehozzon a múzeum falai között, és tegye mindezt a legújabb igényeknek megfelelően.
A Gyűjteménynek ma helyet adó épület a 18. században a város legnagyobb, két utcára szóló telkén állt, amelyet aztán a huszadik században a felismerhetetlenségig darabolt föl a történelem. Pár esztendővel ezelőtt egy EU-s pályázatnak köszönhetően azonban a gyűjteménynek eredetileg helyet adó Klapka-házat és a 19-20. század fordulóján mellé épült eklektikus, szecesszió felé hajló polgári házat egyesítették, és a 21. századi műtárgyvédelmi sztenderdeknek is megfelelő múzeumépületet alakítottak ki. A mai Bozsó Gyűjteményben tehát egy, a kultúraközvetítésért felelősséget érző család múltja és jelene találkozik. Az alapító örökségéhez sokféle szálon kötődő időszaki kiállításokon túl a kortárs zenét, irodalmat, egyéb művészeti ágakat ötvöző események, a legfiatalabb korosztályokat is megcélzó múzeumpedagógiai programok pedig garanciát nyújtanak arra, hogy a jövő generációját is megérintse a Bozsó Gyűjtemény mindenkori célja, az értékmentés és értékteremtés.
Bozsó Gyűjtemény, Kecskemét (Klapka u. 34.)
Nyitva: csütörtök-vasárnap 10-18 óráig, vagy előjegyzéssel más időpontban is
