Kié Auschwitz? – teszi fel e Kertész Imrétől kölcsönzött kérdést a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár új, a 2B Galériában látható, holokausztra emlékező kiállítása kapcsán. A választ a tárlat olyan művészek munkáin keresztül igyekszik megadni, akik maguk is szemtanúi és túlélői voltak az akkori eseményeknek.
„A túlélőknek bele kell törődniük: a korral mindinkább gyengülő kezükből lassacskán kicsúszik Auschwitz. De kié lesz majd? Ez nem is kérdés: az új, majd a mind újabb és újabb generációké – amennyiben persze igényt formálnak rá.” – gondolkodik a holokauszt-emlékezet jövőjéről Kertész Imre, amelyet azután vetett papírra, hogy látta Roberto Benigni Az élet szép című holokauszt-komédiáját.
S valóban, kié lesz Auschwitz, amikor azok, akik a szemtanúi voltak, már nem élnek? Noha még szerencsére nem érkezett el, közelít ez az idő, így egyre gyakrabban felmerül az a kérdés, hogy miként vihető tovább egy olyan esemény emlékezete, amely, noha megtörtént, elképzelhetetlen. S rögtön ezután jön egy újabb fontos kérdés: vajon a szenvedéstörténetek jól ismert forgatókönyvei egy idő után nem tesznek-e majd érzéketlenné, immunissá bennünket?
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében több olyan mű és album található, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg. Külön csoportot képviselnek azok a képek, amelyek dokumentarista szemlélettel, a szemtanúszerep fontosságának tudatában ábrázolják a lágerekben vagy a gettóban történt eseményeket. Ezzel ellentétes felfogásúak azok a munkák, amelyek szubjektív − akár szimbolikus − módon közelítenek a témához. A művek többségére jellemző, hogy sokszor a képi ábrázolásokhoz szervesen kapcsolódó, címként is értelmezhető feliratok jelennek meg rajtuk. Az írás nem csupán kíséri az ábrázolt témát: a kép és a szöveg egyidejű olvasása arra sarkallja a nézőt, hogy több síkon értelmezze a sokszor egymással ütköztetett képi és írásos tartalmat. A sok esetben gyerekrajzszerű, feliratozott művek szinte képregényes formában mesélik el, „játsszák újra” a lágerben történteket. A holokauszt eseményeinek játékeszközökkel való „eljátszása” gyakran jellemzi a holokauszt-túlélők és az őket követő generációk művészetét, hisz a játék, mint módszer a feldolgozás eszközeként, terápiaként is szolgált.
A kiállításon szereplő tizennégy művész (Abádi Ervin, Adler Miklós, Barta Ernő, Bán Kiss Edit, Fekete Edit, Gedő Ilka , Gyenes Gitta, Jankai (Jankay) Tibor, Lakos Alfréd, Lukács Ágnes, Reichental Ferenc, Shraga Weil, Turán Hacker Maria, Vörös Géza) között volt olyan, akit kizárólag a holokauszt tapasztalata kapcsolt – akár átmenetileg – a zsidósághoz és a zsidó művészethez, volt, akit szinte teljes élettörténete; volt, aki egész életét Magyarországon élte le, és volt, aki ugyan sosem volt magyar, de magyar területen született nem sokkal Trianon előtt. Mindannyian más művészi utakra léptek, mégis összekapcsolta őket az, hogy a holokauszt szemtanúi, kortársai, túlélői lettek, és a képek és a szavak nyelvén egyszerre beszéltek róla.
Életművük és az ezen a kiállításon látható munkáik hozzásegítenek, hogy most mi is tanúvá lehessünk, lássuk, amit ők láttak, a művészet erejénél fogva. Hogy az ő tanúságuk és a mi rájuk irányuló értelmezésünk válasz lehessen Kertész Imre több mint húsz éve feltett kérdésére.
Képek forrása: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár
Szemtanúk
Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből
2B Galéria, Budapest
2021. augusztus 17-ig