Augusztusban nyílt és egészen jövő júliusig látogatható Budapest egyik legkülönlegesebb, a szemre, fülre, agyra és (túlzás nélkül) a szívre és lélekre egyszerre ható attrakciója, a Light Art Museum Budapest legújabb kiállítása. A Phantom Vision – Az érzékelés mélyáramlatai című nemzetközi válogatás több mint 35 nemzetközi és magyar művész a tudomány és a technológia legújabb eredményeit felhasználó fényművészeti alkotásán, interaktív installációján és immerzív vetítésén keresztül enged betekintést az agyhullámok mintázataiba, a mesterséges intelligencia által vizualizált álmokba, a természet rejtett kommunikációs hálózataiba, de valóságunk olyan rétegeit is láthatóvá teszi, amelyek túlmutatnak a mindennapi érzékelés határain.
A Hold utcában, pontosabban annak egykori híres piacának épületében található ma a világ egyik legnagyobb fényművészeti múzeuma, a Light Art Museum Budapest (LAM). Ez a múzeum más, mint a többi. Nem egy hagyományos, fehér, steril kiállítótér. Olyannyira nem, hogy belépve rögtön egyfajta misztikus sötétség fogadja a látogatót, amelyben barangolva, a vásárcsarnok egykori üzleteinek helyén berendezett kisebb-nagyobb kiállítóterekben fokozatosan mutatja meg magát a fény. A múzeum megálmodóinak szándéka szerint itt a tudomány és a technológia legújabb eredményeiből táplálkozó képzőművészeti alkotások segítségével örökre másképp fogjuk majd látni a világot. Nem túloztak. A szinte minden idegpályánkra ható és egy teljesen más tudatállapotba repítő kiállításai valóban katartikus élményt nyújtottak látogatóinak az elmúlt években.
Így van ez a legújabb (2022-es nyitása óta immár a harmadik) időszaki kiállításán is, amely ezúttal az érzékelés szokatlan és rejtett rétegeit vizsgálja. A tárlat címe Phantom Vision, amely a valóságban nem jelen lévő látványokra utal, amelyek mégis valóságosnak hatnak. A kiállítás már az első lépések megtétele után egy már-már nem evilági, de mégis kellemes, meditatív aurát von körénk, amelynek átadva magunkat olyan fontos témákkal és problémákkal szembesülünk, mint a klímaválság, az internetfüggőség, az álmok ereje, a fák egymás közötti kommunikációja vagy akár az agykutatás legújabb eredményei.
De mit is jelent ez? Milyen alkotások fogadják itt a látogatót? Például olyan hihetetlenül lebilincselő mű, mint Guillaume Marmin Oh Lord (2023) című videóinstallációja. A mű egy speciális videóvetítés, amely több mint egy évszázadnyi Napról készült fényképet használ fel az animációhoz, a ’30-as évek első, fekete-fehér kísérleti fotóitól a NASA csúcstechnológiájú, nagy felbontású felvételeiig. Kifinomult számítógépes programozással a művész több mint 15 000 képet állított össze és alakított át különböző adatbázisokból, hogy ábrázolja a naptevékenység változásának dinamikáját. A mű az emberiségnek a Nap iránt a kezdetektől fennálló leküzdhetetlen kíváncsiságából merít ihletet, felidézve az ősi civilizációk félelmét és borzongását a napjelenségek hatásaitól, miközben a modern tudományos ismereteket is beépíti a narratívájába.
Hasonlóan magával ragadó élmény az Econtinuum című, 2020-as interaktív installáció, amely azt próbálja bemutatni, hogy miképpen kommunikálnak egymással a fák. A művet Thijs Biersteker ökológiai művész készítette Stefano Mancuso botanikussal együttműködve. Az installáció két nagy méretű, átlátszó, gyökérszerű szerkezetből áll, amelyek újrahasznosított műanyagból készültek, 3D nyomtatási technológia segítségével. A kiállítótérben elhelyezett érzékelők mérik a környezeti tényezőket, például a levegő minőségét, a páratartalmat és a CO2-szintet, és megjelenítik az erdei ökoszisztémában élő fák kommunikációs mintázatait. Az installáció valós idejű „beszélgetéseket” generál a két fa gyökérzete között, megidézve azt a folyamatot, ahogy az erdő szomszédos fái a metabolikus egyensúly fenntartása érdekében megosztják egymás közt a tápanyagokat, és vészhelyzetben figyelmeztetik egymást. Ahogy a látogatók közelednek, részeseivé válnak ennek a szimulált föld alatti párbeszédnek, a műalkotás pedig reagál a jelenlétükre, és viselkedésüket, élettani működésük következményeit (testhő, kilélegzett CO2-mennyiség) beépíti a folyamatban lévő párbeszédbe.
Mi lenne, ha láthatnánk, hogy mit álmodik a másik? Mi lenne, ha láthatnánk, hogy mit álmodik több ezer ember? Teszi el a kérdést FUSE* Onirica () című videóinstallációja, amely egy másfél órás interaktív álomadatbázis. Az álmok dimenzióit bemutató mű az emberi elme alvás közbeni kreatív képességeit mesterséges intelligencia segítségével vizsgálja. A szöveges tartalmakat képekké fordító algoritmusokat használó installáció mások elmesélt álmait teszi láthatóvá, és kollektív élménnyé változtatja azokat az álmokat, amelyeket a Bolognai Egyetemen és a Santa Cruz-beli Kaliforniai Egyetemen végzett kutatásban részt vett önkéntesek osztottak meg.
A kiállításnak van egy 18+-os alkotása is, amelyet egy kóddal ellátott ajtón (kódot csak a felnőtt korú látogatók kapnak a pénztárnál) belépve lehet megnézni. A korhatáros besorolás nem túlzás, Jon Rafman Dream Journal 2016–2019 (Álomnapló) című videóinstallációja valóban csak felnőtteknek való, de közülük sem mindenkinek. A videóinstalláció kiindulópontját az adta, hogy a művész naponta egy 3D-s szoftver segítségével animációkat készített a saját álmaiból. A videó két fiatal női főszereplője – egy tipikus Y generációs és egy gyerekharcos – abszurd, disztópikus tájakon keresztül egy dantei utazásra indul. A videó cselekményéből az internetfüggő művész tudatalattijának rémálomszerű víziója bontakozik ki (érzékenyebb lelkűek egészen biztosan nem fogják tudni végignézni). Az installáció azonban nem csak róla szól: Rafman műveiben különféle online világok elemeit felhasználva olyan költői elbeszéléseket hoz létre, amelyek kritikusan viszonyulnak a jelenhez, és a legújabb technológiák kortárs képzeletre gyakorolt hatásait vizsgálják, miközben a kollektív tudattalan legsötétebb bugyrait tárja elénk.
A tárlat leglátványosabb eleme kétségtelenül Katona Kati Immensia (2024) című immerzív videóvetítése. Már amikor belépünk a kiállítás kapuján ott van a látómezőnkben egy, a szinte az egész mennyezetet betöltő, végig a fejünk felett pulzáló „ballon”, amelybe a földszintről (néhány lépcső megtétele után) egy fotocellás kapun át lehet belépni. A látvány, ami fogad, szinte leírhatatlan. A 360 fokos, az egész teret betöltő vetítés egy folyamatosan átalakuló, végtelen virtuális térbe repíti a látogatókat. A nézők a szédítő utazás során olyan virtuális térélményekkel és perspektívaváltásokkal találkoznak, amelyek próbára teszik és újraértelmezik a megszokott térérzékelésüket. Itt mindenki tanúja lehet, ahogy a szilárdnak hitt formák feloldódnak a színek kavalkádjában, majd újra testet öltenek, illusztrálva az elme végtelen kreativitását és a valóság képlékeny természetét. Ez az egyedülálló audiovizuális élmény arra késztet minket, hogy átértékeljük érzékszerveink megbízhatóságába vetett hitünket, és felfedezzük az emberi percepció eddig ismeretlen dimenzióit.
A két szintet megtöltő tárlat még számos további csodát tartogat, amelyek alkotói között olyan ismert és elismert külföldi és magyar művészeket találunk, mint Christian Andersson, David Bowen, Yasuhiro Chida, Justine Emard, Brian Eno, Kepes György, Lakner Antal, Moholy-Nagy László, Matthijs Munnik, Carsten Nicolai, Nonotak, Onucsán Miklós vagy Jan van Munster. Többségük a tudományos kutatás és a költői gondolkodás eszközeit ötvözve hozták létre műveiket, és arra invitálják a közönséget, hogy új perspektívából tekintsenek arra, amit valóságként érzékelnek.
Light Art Museum Budapest
2025. július 25-ig