Mácsai István azon festők egyike, akit újra fel kell fedezni magunknak. Szerencsére ebben az utóbbi évek kutatásai és immár második nagy életmű-kiállítása is a segítségünkre van. A tavalyi Kiscelli Múzeumban látható tárlata után most a balatonfüredi Vaszary Galéria vezeti végig látogatóit a kritikusok által évtizedekig mellőzött, 2005-ben elhunyt festő művészi pályáján, bemutatva a buzgó naplóíró, a tehetséges fotós és az emlékeket gondosan megőrző amatőrfilmes Mácsai Istvánt is.
„Otthon nem lehet élni, de sehol nem lehet élni, csak otthon” – győzte meg magát 1957-ben Párizsban Mácsai István, Csernus Tibor és felesége, Sylvester Katalin. Akkor mindannyian haza is jöttek, s bár Csernusék ’64-ben végül mégis Párizsba költöztek, Mácsai nem gondolta meg magát, úgy döntött, ő bizony Magyarországon lesz nagy festő. Egész életén át vezetett naplóiból tudjuk, döntését később szinte állandó belső tusakodás követte, amelyben nagy szerepet játszott az is, hogy szinte robot módjára évente legalább száz képet kellett festenie a Képcsarnoknak ahhoz, hogy eltartsa családját. A megélhetési kényszerből vállalt munka (amely képek miatt rengeteg kritika érte) és a saját festői önképének megtalálása közötti feszültség egész pályáját végigkísérte: csüggedt és őszinte naplóbejegyzései mellett ebből az érzésből születtek például állatképmások formájában megrajzolt, híres önarcképei is. Ide tartozik máig legismertebb képe, az Oroszlán a gangon (1961) című festménye is, amelyen magát egy gangra szorult domesztikált hímoroszlánként ábrázolta. 39 éves volt, amikor ezt a képet festette.
A kiállítás azonban nem itt kezdődik, ahogy természetesen művészi pályája sem. Mácsai István (1922 – 2005) kora gyerekkorától megszállottan rajzolt, 15 éves korától pedig már festett is. Ifjúságának meghatározó és szomorú életeseménye, hogy 1943-ban vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték, ahol mindvégig rajzolt – munkaszolgálatos bajtársait, a tiszteket, a barakkokat, majd 1944-es szökése után a romba döntött fővárost. 1945 tavaszán vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél osztályába, ahonnan a mesterrel való rossz viszonya miatt még a diplomavizsgák előtt kilépett, és képszerkesztőként helyezkedett el. Ekkor már házas ember volt, feleségével Mácsai (Gáspár) Katalinnal összesen 63 évet éltek együtt. 1950 és 1956 között minden Magyar Képzőművészeti Kiállításon részt vett. Ebben az időszakban kétszer is Munkácsy Mihály-díjat kapott. 1959-ben talált rá a nagyvonalú komponálás és a tárgyilagos realizmus egyensúlyán alapuló, sajátjának érzett stílusára. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók Galériában, ahol már több festménye is az új látásmód jegyeit mutatta.
Kiállításai és díjai dacára azonban Mácsai István kívülálló volt, elszigetelt, elsősorban azért, mert munkásságát festői értelemben nehéz volt besorolni, és az időnként felizzó figyelem ellenére műveit mindig egyfajta tanácstalanság és kivetettség övezte. Erre nagyon jó példa az 1961-ben készített és ezen a kiállításon is látható Pesti utca című műve, amely az első sokalakos, Ferenciek terét ábrázoló életképe. A festményt az év novemberében küldte be zsűrizésre a Műcsarnokba. A képet maga is merésznek érezve lejegyezte balsejtelmeit: „Ez olyannyira más kategória, mint amit magyar festészetnek szoktunk meg, hogy nem mérhető ugyanazokkal a jelzőkkel sem. Például a festészet fő erényei közé tartozó festőiség hiányzik belőle. Legalábbis abban az értelemben, amennyiben ez a szó oldottságot, flott ecsetkezelést, összefoglaló látást, friss színeket, stb. jelent.” A képet a Magyar Képzőművészeti Kiállítás zsűrije valóban elutasította, barátja, a szintén zsűritag, Szentgyörgyi Kornél telefonban mondta el neki, hogy azért, mert a festménynek nem volt főmotívuma, minden egymás mellé volt rendelve, mindez ráadásul a levegőtávlat betartása nélkül. Barcsay például nem is tudta egy képként értelmezni a látottakat, szerinte jobb lett volna, ha Mácsai három részre darabolja művét, és akkor lenne három használható, kisebb képe. Később a Kiscelli Múzeum Budapest-tematikájú kiállítása is visszautasította a művet. Mácsai szerint pont a festmény erényei nem tetszettek a zsűrinek.
Az értetlenség ellenére azonban továbbra is rendületlenül dolgozott, és ezen kívül még sok-sok képet festett Budapestről, olyannyira, hogy kijelentette, ő bizony a „főváros festőjévé” kíván lenni. „Ez a város megérdemli, hogy mint egy modern Canaletto, neki szenteljem magamat” − írta 1960-ban. Azonban nem csak festette, az ötvenes évektől megszállottan fényképezte és filmezte is a várost, saját szomszédságát, tágabb környezetét. E képekből, fotós és filmes anyagokból ez a kiállítás is bemutat jó párat.
Budapest utcái, terei mellett életművében fontos helyet foglalnak el emberportréi. Kamaszkori rajzfüzeteit, naplóit, sőt az utolsó kórházi noteszlapokat is betöltő arcképvázlatok tanúsága szerint Mácsait kezdetektől lankadatlan foglalkoztatta a műfaj. A kiállításon olyan emlékezetes alkotásokat láthatunk ebből a kategóriából, mint a Vili bácsi, Papp Zoltán vagy a Piros kalapos nő című portréi, de ott van a szívnek talán egyik legkedvesebb egész alakos festménye, a Jön Bözsi nagymama! is, amely képet szeretett anyósáról festette.
Mácsai nem csak családtagjairól írt naplóiban, hanem szinte mindenről. Írt a festészeti ügyekről, politikáról, képzőművészeti élményeiről, saját érzéseiről. Nemcsak az életet akarta elmenteni így az utókor számára, hanem az írásnak öngyógyító szerepet is szánt: a pszichés terhek papírra vetése megkönnyebbülést hozott számára. Naplóiba a balatonfüredi tárlat is betekintést enged, amelyre biztosan ő is áldását adná, hiszen egész életében egy bárki számára elérhető polcon tartotta őket, és ha valaki bele akart olvasni egyikbe, másikba, azt minden további nélkül megtehette.
A naplókon túl a festményeit jól kiegészítik fényképei és kisfilmjei is, amelyek mára történelmünk fontos kordokumentumaivá váltak. Több mint harmincezer fotót hagyott hátra, amelyet évtizedes munkával sikerült digitalizálni és rendszerezni. Témái nagyon változatosak: gyűjtött motívumokat festményeihez, készített műtermi modellfotókat, környezetfotókat, fényképezett családi eseményeken, és szinte megörökített mindent, ami a lakóhelyei körül történt.
A balatonfüredi kiállítás tehát a korabeli és utólagos művészi diskurzusokból rendre kimaradt Mácsai István sokoldalú bemutatására vállalkozik, amely fókuszában egyrészt a különböző múzeumoktól, hazai és külföldi magángyűjtőktől kölcsönzött festményei, másrészt a már említett fotói, amatőrfilmjei, valamint egy életen át vezetett naplói állnak. Az egymásra utaló szálak lehetőséget kínálnak arra, hogy jobban megértsük festészetét, és többféle megközelítésben szóljanak a festői önkép krónikus hullámzásáról, amely fájdalmasan végigkíséri az életművét. Bár Mácsai István mindig idegenkedett a képeit a festői gyakorlaton túlról szemlélő, elméleti látásmódoktól, a művei kapcsán újra és újra felcsattanó szakmai szóváltások arra utalnak, hogy az ötvenes évektől a kétezres évekig ívelő, takarásban lévő pályája igenis rálátásra és összegzésre vár. Szerencsére életművének művészettörténeti, kurátori feldolgozása a fiai: Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész hozzájárulásával és segítségével immár hét éve zajlik. A kutatásról először tavaly a Kiscelli Múzeum kiállítása adott számot, ennek tanulságait és az újabb eredményeket beépítve most a Vaszary Galéria igyekszik Mácsai István műfajokban gazdag művészeti pályáját még teljesebben bemutatni.
Vaszary Galéria, Balatonfüred
2025. január 5-ig