Korniss Péter több mint ötven éve járt először Széken, és ezen az utazáson szembesült a hagyományos falusi közösségek élő és gazdag kultúrájával. Az élmény meghatározó volt pályáján, és arra ösztönözte, hogy megörökítse a hamarosan eltűnő világot a Kárpát-medence több területén is. Szék számára mindennek az eredete és a kezdete volt, az elmúlt évtizedekben rendszeresen visszatért ide. Az ötvenöt évet felölelő széki munkája a magyar fotótörténet leghosszabb fotóprojektjének tekinthető, és a világban is ritkának számító, különleges művészeti értékkel bír. Korniss képei nemcsak dokumentálják, hanem meg is örökítik a széki falusi közösségek kultúráját és életmódját, amelyek azóta jelentős változásokon mentek keresztül. A Várfok Galériában, a HOSSZÚ ÚTON – Szék 1967-2022 című kiállítás képei között mesélt a fotók születéséről Korniss Péter.
Hogyan talált rá a kis erdélyi falura, Székre, és mi volt a legmeghatározóbb élménye ott?
1967-ben találkoztam először ezzel a csodálatos, akkor még szinte érintetlenül élő, hagyományos paraszti kultúrával. Novák Ferenc koreográfus vitt magával, aki gyűjtőúton járt ott. Másokat, a tanítványait is elvitte, akik azután megálmodták idehaza a táncházmozgalmat. Érdekesség, hogy maga a táncház szó is Székről ered. Visszatérve az első élményemre, akkor még petróleumlámpák világítottak a táncházban, nem volt még elektromos áram. A zenészek a zenészpadon muzsikálták végig a táncrendet, amely régi, szigorú sorrendben állt össze. Mindenki viseletet hordott, és csodálatos látvány volt, ahogy a lámpa fényében röpködtek a lányok piros pántlikái, és pörögtek a sárga szalmakalapok. Az egész táncnak hihetetlen méltósága volt, még mosolyogni sem illett közben. Utána, vagy a táncház szünetében, amikor csivitelve külön vonultak a lányok, akkor már helye volt a jókedvnek. Ugyanígy a fiúknál is, amikor egy másik szobában ittak, énekeltek, és húzta nekik a cigány. De amikor táncoltak, az egy komoly dolog volt, abba a nevetés nem fért bele!
Amit láttam, olyan hatással volt rám, hogy amikor Novák Tatával visszamentünk a szállásunkra, nem tudtam lefeküdni, lázasan sétáltam az izgalomtól, mert tudtam, hogy le kell fényképeznem.
Ez már akkor is kuriózum volt, egy eltűnőben lévő világ utolsó órája, amit dokumentálni kívánt és megmutatni?
Ekkor a Nők Lapjánál voltam fotóriporter, a riporteri véna dolgozott bennem, amikor megfogalmaztam, hogy ezt meg kell örökíteni, mert nem tudnak róla Pesten. De én sem tudtam róla, pedig ettől a falutól 60 km-re, Kolozsváron születtem. A másik ok valóban az volt, hogy tudtam, ez hamarosan el fog tűnni, nem sokáig marad meg. Eldöntöttem tehát, hogy én mostantól ezt fogom fényképezni. Még nem tudtam, hogy ötvenöt évig fog tartani! Arra gondoltam, egy pár évig ad nekem munkát. Fényképeztem Széken a táncházat, azután megnéztem, milyen népszokások léteznek még itt Magyarországon. Majd tágabb körben Erdélyben és más területeken is szétnéztem. Elmentem Kalotaszegre, Gyimesbe, Moldvába. Majd rádöbbentem, hogy milyen csodálatos és eleven román néphagyományok vannak Máramarosban. Majd a Vajdaságban és Szlovákiában is fotóztam, kelet-európaivá terjesztettem ki több év alatt ezt a munkát.
A táncházak, a népszokások jelentették a fő témát a fotókhoz? Mit mutatott meg a képeken?
A fonót például. A tánc mellett télen a táncházakban, tehát ugyanazokban a helységekben tartották a fonót. Ezeket az összejöveteleket hasonló céllal rendezték meg, mint a táncházakat, nemcsak munka folyt, hanem barátkoztak, udvaroltak, itt szövődtek a szerelmek és guzsaly volt, fontak, hímeztek. A lányok a saját kelengyéjüknek egy jelentős részét maguk készítették el, részben otthon, részben a fonóban.
A képekből sejthető, hogy az évek, évtizedek alatt közelebbi kapcsolatba került az ott élőkkel. Milyen mélységben?
Ami a szorosabb emberi kapcsolatot illeti, az 1971-ben egy lakodalomban kezdődött. Lakodalmas szokás volt, hogy azt a pártát, amit a fején viselt a menyasszony és a vőlegény, a lagzi után egy fényképpel együtt festett üveg alá helyezték, és díszes széki rámába foglalták. Minden házban volt egy ilyen emlék Széken. Akik a képen láthatóak: Boldizsár Mari és Balogh Márton. Én ekkor ismerkedtem meg velük.
Kallós Zoltán néprajzkutató vitt el minket a feleségemmel akkor Székre, találkoztunk ezzel a fiatal párral, és összebarátkoztunk. Már abban az évben visszamentünk karácsonykor, aztán én elhoztam őket Pestre, meg a Balatonra. Három év múlva, amikor az első gyermekük megszületett, minket kértek fel keresztszülőknek. Nagyon szoros kötelék lett köztünk. Mari mindig azt mondta, hogy egy család vagyunk. És tényleg így van! Sajnos Mari meghalt nemrég, a járvány alatt. Szomorú, hogy nem tudtunk elmenni a temetésére, mert olyan korlátozások alatt volt a falu. Most ezt a kiállítást az ő emlékének ajánljuk.
Ezek mögött a képek mögött tehát nem egy felszínes érdeklődés van, hanem nagyon erős, évtizedeket áthidaló kapcsolatok és szeretet.
A látottakból és a megörökített pillanatokból könyvek is születettek. Milyen tematika szerint?
A szokásokból, amiket lefényképeztem készült el az Elindultam világ útján… Magyar népszokások című könyv. Azt is láttam, hogy a vidámság és a színes ünnepek mellett, ennek az életnek van egy nagyon kemény hétköznapi része. Egyre nagyobb hangsúlyt helyeztem annak a megörökítésére is. Úgy gondoltam nem lenne tisztességes, ha csak az ünnepi oldalát ábrázolnám ennek a világnak. Van olyan kép itt a kiállításban, amelyen az asszonyok még sarlóval arattak. 1973-ban! Erősen elmaradott volt ez a vidék. Ezek az asszonyok, akik a képen a búzában hevernek, nagyon fáradtak voltak, hihetetlenül kemény, munkás hétköznapokat éltek, nagyon sok teher hárult rájuk. Ezeket a hétköznapokat is lefotóztam, de nemcsak itt, hanem román, szlovák és szerb területeken is. Ebből készült a Múltidő című könyvem, amely 1978-ban jelent meg. Ezután úgy éreztem, nem tudok erről a világról többet mondani, nem vagyok néprajzos, amit én akartam, azt elmondtam.
Ezután teljesen mást fényképezett?
Egy ingázó munkás életét követtem tíz évig, 1988-ban fejeztem be azt a munkát. Épp mielőtt jött a változás, a romániai forradalom és a rendszerváltás. Mindannyiunk életében hatalmas változás állt be, különösen egy ilyen rendkívül elzárt vidék, egy zsákfalu életében. A falu egyrészt azért őrizhette meg addig is a saját kultúráját, mert egyetlen pocsék, rémes út vezetett csak oda, aminek ott vége is szakadt. Másrészt a Mezőségben, egy román vidéken álló magyar falu volt. Ebből is adódott az elszigeteltsége. Amikor ott a Ceaușescu-diktatúrának vége lett, és kinyílt a világ, az hatalmas változásokat indított el.
Folytatódott az új történelmi helyzetben a falu életének a fotózása. Itt a kiállításon is jól követhetőek ezek a változások, ha átsétálunk a következő térbe. Mi késztette arra, hogy folytassa ezt a munkát?
A feleségemmel mentünk újra Székre a járvány után. Ellátogattunk a temetőbe és a templomba. Ekkor Magyarországon már nem volt pandémia és Romániában sem. Itt pedig fekete kendők, arcmaszkok mindenkin. A lelkész ugyanis elővigyázatosságból elrendelte, hogy a templomban mindenki hordjon maszkot. Az itt lakók ráadásul már ritkán öltöznek viseletbe, de ezen az ünnepnapon, a falu legnagyobb ünnepén Birtalan (magyarul Bertalan) napon, augusztus 24-én igen. Talán nincs még egy ilyen község, ahol az 1717-es tatárjárás emlékét, amikor a tatár seregek a falut felégették, a lakosság felét lemészárolták, a másik felét elvitték rabláncon, máig így őrzik. Megmaradtak néhányan Széken, és páran visszaszöktek. Megfogadták, hogy emlékezve a szörnyűségekre fekete kendőt hordanak, és attól kezdve Birtalan napon három istentiszteleten mondanak hálát a megmaradásért. A mai napig felolvassák a megmenekültek visszaemlékezését. Ilyen mélyen él itt a hagyomány. Ezek a lányok a képen, akik egyébként már nem hordanak viseletet, konfirmáló lányok, ezért vannak abban. Amúgy már nem nagyon veszik fel ezt a ruhát, esetleg ünnepkor. Így született ez a kép.
A világjárvány tehát újra témát adott Széken. Szeptemberben ismét visszamentem, iskolakezdésre, és már tudatosan fényképeztem hogyan jelenik meg a maszk hordása a piacon vagy az iskolában. Én a látványból élek, a vizualitás az anyanyelvem. Néztem az emberekre, és ugyanolyan volt, mintha Sydney-ben lennék, vagy New Yorkban. Mindenütt maszkot hordanak. Hol van már az a világtól elzárt kis falu, ahova bemenni alig lehetett? Részei lettek a nagyvilágnak, és kapnak belőle jót is, rosszat is. Mondják, hogy a világ egy nagy falu lett, és tényleg így van.
Ebből indult az újabb könyv és a kiállítás gondolata, hogy a fotókon keresztül is szembesíteni lehet minket azzal, amit globalizációnak nevezünk.
A megjelenésre váró könyv ezt a folyamatot, az elmúlt öt évtizedet mutatja be és azt a változást, amely a falu életében bekövetkezett?
A könyv ezt az ötvenöt évet folyamatában próbálja elmesélni és mélységében is megmutatni, ezt itt a kiállítótér végessége miatt nem tudtuk megtenni, itt csupán a két végpontot feszítettük ki és mutatjuk be Kovács Krisztina kurátorral, akinek nagyon sokat köszönhetek. A HOSSZÚ ÚTON – Szék 1967-2022 című könyvben a széki képekhez írt személyes kommentárjaim is olvashatóak lesznek hamarosan.
Kiket és mit mutat be a mai faluból?
Például a tiszteletes úr szüleit. Mártont és feleségét, Sárit, aki már a legelső széki táncházi képeimnek is egyik szereplője. Az ő életüket is végigkísértem. A fiúk Szék lelkésze lett. Azután a falu egyik legfontosabb embere is itt van a falon, Nagy Pista – a pálinkájának a csodájára járunk. Őt nem lehetett kihagyni, és ebben nincs tréfa. Erdélyben az egyik legjobb pálinka a sziki pálinka. Ők Szék helyett sziket mondanak. És itt a komám, a Márton – akinek a felségét gyászoljuk – a csirkéivel, amik most napi elfoglaltságot adnak neki. Ők az én hőseim.
És ki Holland Mihály?
Ha ma elmennek Székre, már semmi sem látható az ötven évvel ezelőtti kultúrából. Illetve semmit nem látnának, ha nem lett volna egy holland ember, aki beleszeretett ebbe a faluba. Egyre többet járt oda, pedig sem magyar rokonsága, sem kötődése nem volt, és nem is néprajzos. Szerelem volt első látásra Székkel. Először nyaranta ment, aztán vett egy házat, végül teljesen odaköltözött. Széki ruhában jár, jól beszél magyarul. Igazi széki lett, és megszállottan életben tartja ezt a csodás széki kultúrát. Múzeumot csinált a házában. Ő a Holland Mihály.
Táncház még van manapság Széken?
Holland Mihály próbálkozott a megszervezésével, de már nem volt rá érdeklődés. A táncháznak annak idején komoly szerepe volt a közösség életében, mert a szokások mögött a közösség állt. Az első években amikor Széken jártam, még az iskola udvarán széki táncokat táncoltak szünetben a gyerekek, ahogy nálunk fociztak. Nagyon fontos volt, hogy megtanulják, mert az aprók táncán keresztül vezetett az út a táncházba, majd azon keresztül illeszkedtek be a felnőttek világába. Ma nincs már táncház. A pedagógusok az iskolában próbálják visszatanítani a táncot. Egy kép ezt is mutatja.
A kocsma, mint központi helyszín a mostani falu életében, szintén megörökítésre került.
A tavalyi népszámlálás szerint a falunak 2234 lakosa van. Mégis csak mindössze egyetlen kocsmát tud eltartani. Van itt játékgép is, mint Las Vegasban. Itt a bártündér, Brigi. Jellemző, hogy nem kocsmának hívják már. A tulajdonosának a neve Mihály, ezért ez a Misi Bár. Brigivel jóban lettünk, meghívott az esküvőjére is.
Ahova vitte a fényképezőgépet. Egy mai lakodalom már egészen más, mint a 70-es években volt?
Már nem lakodalom van, hanem esküvő, és nem vőfélyek és nyoszolyólányok, hanem koszorúsfiúk és koszorúslányok. Régen a lakodalmakat otthon tartották, hatalmas sátrat építettek, ma a vacsora a panzióban van.
A képen az ifjú pár a vetett ágy előtt, a székiszobában, amit sok házban megőriztek, ez a magyarországi tisztaszoba megfelelője. Székinek hívják, mert a széki népművészet jellegzetességei töltik meg. Ebben a szobában nem laknak, csak különleges események történnek itt, de régen itt ravatalozták fel a halottat is. Jellegzetessége a hatalmas, vetett ágy, amely a házasságnak a szimbóluma. Ez megmaradt még, miközben minden megváltozott.
A képek megmutatják az utat, amit bejártak a székiek, ami egy nagyon hosszú út volt, és arról is mesélnek, amit én is bejártam ez alatt az ötvenöt év alatt.
A Várfok Galéria Korniss Péter HOSSZÚ ÚTON című kiállítása május 13-ig tekinthető meg.
Képek forrása: Várfok Galéria