Páratlan módon maradt fenn a Beliczay mézeskalácsos műhely hagyatéka, amelynek legtöbb tárgyát ma a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma őrzi. Sőt, nemcsak őrzi, hanem most először meg is mutatja látogatóinak. Mézes élet című, igazi karácsonyi hangulatú tárlatuk a mézeskalácskészítés megannyi kedves emléke mellett rendkívül gazdag anyagot prezentál a család személyes dokumentumaiból is.
A Beliczay-mézeskalács egykor fogalom volt Pesten, de talán országosan is ismerték. A sikertörténet az 1820-as évekből indult, amikor is Beliczay Imre, amolyan diákmunkásként, egy mézeskalács-készítő műhelyben töltötte a nyarat. A munka annyira megtetszett neki, hogy ott is hagyta a gimnáziumot, és inkább inasnak állt. A céhes gazdaság megkívánta ranglétrát kijárva 1831-ben érkezett meg Pestre, ahol sikerült mesterré válnia, így nemsokára saját műhelyt nyitott. Beliczay Imre azonban nem csak egy volt a sok mézeskalácsos között. Ő hozta létre az első önálló pesti mézeskalácsos céhet, ahol hamarosan főcéhmester is lett. Egyedi módon az adminisztratív ügyeket magyar nyelven vezette, akkor, amikor a hivatalos nyelv még a német volt az országban. Maga faragta ütőfái különös művészi tehetségről árulkodnak, és ez az esztétikum is bizonyára hozzájárult a sikerhez. Később fiát, Bélát is bevonta a szakmába, sőt, ő avatta mesterré. Atyja 1872-es halálával ő lett a műhely vezetője és tulajdonosa, a kisüzem második fénykora már neki köszönhető.
A 19. század második fele sok újdonságot hozott az édesiparban. A szalalkáli és a sütőpor elterjedésével új tésztatípus jelent meg a mézes iparágban. Az ütőfák egyre inkább kimentek a divatból, és a formára kiszúrt, írókázott, mázazott szívek, huszárok, babák váltak a kelendő árucikkekké. Szerencsére Béla innovációja volt egy speciális padlóápolószer is, aminek kitalálása mögött a gyertyagyártásban végbement változások álltak: A sztearin elterjedésével a méhviasz gyertyákra már nem igazán volt szükség. Márpedig egy jól menő mézeskalácsos műhelyben mázsa számra állt rendelkezésre a mézkészítés mellékterméke, amit ez idáig kitűnően sikerült felhasználni a gyertyakészítésnél. Béla találmánya után a viaszt padlóápolóként hasznosították, és a századforduló táján szinte ez jelentette a fő bevételt a család számára. 1886-ra eljutottak oda, hogy a Csányi utcában vadonatúj, kétemeletes családi-, bér- és műhelyházat tudtak építeni, ami ma is áll (a Gólem Színház működik benne). Az évtizedek során számos hazai és külföldi kitüntetést, érmet, díjat szereztek, amire nagyon büszkék voltak.
Az 1920-as évek válságát azonban Beliczayék is megérezték. A Tanácsköztársaság elvette tőlük az üzemet, majd Trianonnal a méz beszerzése vált nehézkessé. Talán nem véletlen, hogy Béla 1920-ban elhunyt. Szerencsére az örökséget tovább vivő fia és testvérei kezében közkereseti társasággá alakult a cég, ami az 1930-as évekre olyannyira összeszedte magát, hogy ekkoriban ők voltak az egyedüli méz- és viaszkereskedők Budapesten.
1936-ban a negyedik generáció tagját, Lászlót jegyezték be a cégbe, akivel az utolsó fénykor szökkent szárba a Beliczay-történetben. A sokféle töltött, mártott, írókázott és ütött mézeskalács, teakenyér, édes perec, gyümölcskenyér, nugátszelet mellett továbbra is forgalmaztak gyertyákat és padlóbeeresztőt is. Az újabb világháborút szerencsésen átvészelő családot azonban 1949 államosítási tragédiája nem tudta elkerülni. Az ekkor már több mint százéves múlttal bíró üzem betagozódott az állami cukrászati gyárak rendszerébe, ahol Beliczayéknak már nem osztottak szerepet. László tudására persze a szocializmus éveiben is támaszkodtak. Méhészeti szervezeteknek és mézes tésztát gyártó vállalatoknak volt a tanácsadója. 1960-ban a Műszaki Könyvkiadónál megjelent A méz ipari feldolgozása – Mézes sütemények című könyvében családja évszázados tudását is közzétette, többek között felfedve az addig féltve őrzött recepteket is.
Köszönhetően annak, hogy a család minden generációjának fontos volt a múltjuk megőrzése, a Beliczay-hagyaték páratlan módon fennmaradt. A család művészi ütőfáinak egy részét és a céhes emlékek egyes darabjait még ők maguk adták át a Magyar Néprajzi Múzeumnak, majd az államosítás után az Iparművészeti Múzeumba is kerültek a míves darabokból, de legnagyobb számban a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma őrzi a Beliczay-ütőfákat. A Mézes élet – A Beliczay mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő műhely története című kiállítás most először mutatja be ezeket a közönségnek. A tárlat rendkívül gazdag anyagot prezentál a család személyes dokumentumaiból is, amelyet a leszármazottaktól kölcsönöztek. A kiállítás célja Beliczayék küldetésére is rávilágítani: „a méhek és a méz szeretete elengedhetetlen szükséglete életünknek”. Hogy ezt a látogatók is megtapasztalhassák, nemcsak az ütőfák használatát próbálhatják ki, de bárki magával viheti a hajdan titkos Beliczay-mézeskalácsreceptet is.
BTM Kiscelli Múzeum, Budapest
2025. február 23-ig