Száz éve született a magyar fotográfia történetének egyik legjelentősebb alakja, Berekméri Zoltán, aki az 1940-es évektől a ’80-as évek végéig alkotott. Tragikus életének számos pontja ismert és feltárt, azonban sorsának művészetéhez alig van köze: képein egy sajátságos világ bontakozik ki, amelyben a tiszta kompozíció, a fotográfiai hagyományok iránti tisztelet és egy különös „belső monológ” játssza a főszerepet.
Berekméri Zoltán 1923-ban született Kecskeméten, de Békéscsabán járt középiskolába, s tett érettségi vizsgát. A fotográfiához már tizennégy évesen kötődött, a középiskolában a fotószakosztály vezetője volt. Diákversenyeken is indult, számos díja mellett 1942-ben elnyerte a Magyarország Diákfényképező Bajnoka címet, ugyanakkor mindvégig autodidakta módon tanulta a fényképezést. A háborús viszonyok között nem tanulhatott tovább, így a békéscsabai postán helyezkedett el tisztviselőként. Itt ismerkedett meg Gellért Gézával, akivel több hazai és külföldi pályázatra is együtt jelentkeztek. Egy Gellértnek 1945-ben írt fiatalkori levelében így fogalmazta meg az alkotáshoz fűződő viszonyát: „…addig, amíg a végső, de egyben legbiztosabb ismereteinket megszerezzük a »Halálról«, cselekedni, maradandót alkotni is akarunk”.
Felvételei hamar ismertté tették szakmai körökben, olyannyira, hogy az 1956-ban megalakult Magyar Fotóművészek Szövetségének is alapító tagjai közé hívták. Ekkor 33 éves volt. A korszak befolyásos fotóművészei segítették pályafutását, mint például a két világháború közti magyar szociofotó meghatározó alakja, Kálmán Kata, aki a háború után már politikailag is tényezőnek bizonyult. Az ő segítségével kerülhetett Berekméri Budapestre, és lett 1958-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum fotográfusa. A múzeumot négy évvel azelőtt hozták létre, ő az újonnan alapított intézmény fotólaborját vezette. Az épület egyben otthona is lett, hiszen a fővárosban nem volt kapcsolata senkivel, és csak évekkel később talált magának megfizethető albérletet.
Visszaemlékezések szerint ez az időszak volt az, amikor először kicsúszott a lába alól a talaj, hiszen Békéscsabán hagyta feleségét és kisfiát, akiktől a későbbiekben eltávolodott, majd a kapcsolatuk is megszakadt. Egy sikeres vidéki létből, a vidéki életforma biztos keretei közül a fővárosba kerülve talajt vesztett, gyökértelenné vált. Múzeumi fotográfusként húsz évet dolgozott, műtárgyfotókat és reprodukciókat készített, és ezzel párhuzamosan tudatosan építette saját alkotói világát is. Ehhez a tudatossághoz és pszichés betegségéhez viszont egy idő után az alkohol is társult. Utolsó éveit már egzisztenciálisan kiszolgáltatott módon élte egy pomázi szociális otthonban, ahol mentálisan sérült és alkoholista betegek között élt viszonylagosan nyugodt körülmények között. Innen heti rendszereséggel eltávozhatott volt munkahelyére, ahol a múzeum fotólaborjában kapott lehetőséget arra, hogy régi, illetve új képeinek negatívjaiból kiállítási nagyításokat készítsen. Azonban az ebben az időszakban készült képein sem látszódnak meg azok a nehézségek, melyeket életének ezen szakaszán átélt: életműve egységes maradt, s még szemléletileg is közel azonos módon és képi világgal fogalmazta meg mondanivalóját a világról. Amikor dolgozott, semmiféle problémával nem küzdött, csak a szakmára figyelt, minőséget akart kiadni a kezéből. A kiállításon látható anyagból látszik, hogy nagyításai makulátlanok.
Berekméri képeinek kohézióját az érzékenysége adta, nem a témaválasztás, „ennek ellenére” rá lehet ismerni képeire. Az ’50-es években a szocialista realizmus dívott, de neki volt egy olyan önálló világa, amely teljesen egyedivé tette. Nem sorozatokban gondolkodott, hanem egy-egy képben. Vizuális kultúrája a vidéki magyarországi sorsból, a két világháború közti, úgynevezett magyaros stílusból ered, ami Nyugat-Európában is nagyon sikeres volt. (Ez az elnevezés egy svájci magazintól ered – a kifejezést olyan stílusú képekre használták, amelyek ellenfényesek, éles, kemény rajzolatúak voltak.)
A kiállításon Berekméri a ’40-es évektől készített magyaros stílusú zsánerképei is láthatók; köztük a kohézió nagyon laza – egyedi alkotásokról beszélünk, és feltűnően, szinte kizárólag álló képekben gondolkodott, mint például Moholy-Nagy László.
Életműve akár el is veszhetett volna, hiszen szobáról szobára költözött, és bár a negatívokat értéknek gondolta, de a vintázs kép fogalma annak idején még nem volt fontos. Szerencsénkre még halála előtt lehetőséget kapott az Ernst Múzeumban, hogy bemutathassa életművét, ahová a rehabilitációs intézetből kísérettel kiengedték. A kiállításra készülve a Petőfi Irodalmi Múzeum fotólaborjának vezetője (vagyis utódja) megengedte neki, hogy régi negatívjait kinagyítsa.
Az 1985-ben létrejött tárlat komoly sajtóvisszhangot kapott. Ugyanakkor szakmai körökben már nem számoltak személyével és képeivel, szinte a kortársainak is újra fel kellett fedezniük. A kor egyik befolyásos, fotográfiával foglalkozó újságírója, Gera Mihály, a kiállítás katalógusában is éreztette ezt: „Magam is most döbbenek rá, hogy voltaképp alig tudok többet a hatvanegy éves Berekméri Zoltánról, mint az a látogató, aki ezen a gyűjteményes kiállításon ismerkedik a fényképeivel…”.
Berekméri Zoltán 1988. május 21-én halt meg Pomázon, tragikus körülmények között. Fotográfiai életművét a Petőfi Irodalmi Múzeum folyosójának két szekrényéből vitték át a Magyar Fotóművészek Szövetségének Fotótörténeti Gyűjteményébe, ahonnan a Magyar Fotográfiai Múzeumba került. A kiállítás ebből a gyűjteményből válogat.
Mai Manó Ház, Budapest
2023. március 12-ig