Christoph Blocher gyűjteménye
Most először mutatkozik be Svájcon kívül az ország egyik legjelentősebb magángyűjteménye, a Christoph Blocher-gyűjtemény. A Szépművészti Múzeumban vendégeskedő kollekció festményeinek mindegyike a vágyott földi paradicsom egy-egy víziója, vagyis alkotóik azt kívánták bemutatni, hogy mi az, ami szép és magasztos az emberi életben.
Vajon mi mit festenénk, ha arra kérnének bennünket, hogy mutassuk meg, mit jelent számunkra a földi paradicsom? A szülői házat, egy kedves emléket, gyermekeink mosolyát, egy balatoni naplementét vagy esetleg egy sárgán hullámzó repcemezőt? S vajon mit festett a 19. vagy a 20. században egy svájci művész? Ezt mutatja meg nekünk a Christoph Blocher (vállalkozó, politikus, műgyűjtő, mecénás) és felesége, Silvia Blocher mintegy 700 remekművet számláló gyűjteményéből érkezett válogatás, amely egészen eddig sosem hagyta el Svájcot.
A Blocher-gyűjtemény és ennek a kiállításnak is a fókuszában Albert Anker (1831–1910) és Ferdinand Hodler (1853–1918) művészete áll. Anker és a nála húsz évvel fiatalabb Hodler Svájc modern kori festészetének két egymást követő nemzedékéhez tartoztak. Míg Anker a régi mesterek tudását őrző és gyakorló realista iskola lezárója, addig Hodler már az újító szellemiségű szimbolizmus képviselője volt.
„Látod, a Föld mégsem átkozott!” – írta 1856-ban Anker, a teológusból lett festő, aki elsősorban a falujában élő gyerekeket tanulmányozta, és mindig tiszta, ártatlan lényekként, Rousseau-hoz hasonló pszichológiai érzékenységgel ábrázolta őket. A tárlat első része (például A szeretet mint szakrális erő és A belső ragyogás című kiállításrészek) az emberi kapcsolatok bensőségességére, a családi élet meghittségére, a mindennapokban felragyogó szépségre irányítja a figyelmet. Itt számos példát láthatunk Anker megható gyermekábrázolásaiból (pl. Nagypapa két unokájával című kép), de szintén itt kapott helyet a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő, Az élet angyala című Giovanni Segantini-festmény is, amelyen a művész gyerekként elvesztett édesanyjának állít örök emléket.
.
Christoph Blocher gyűjteménye
A pillanata varázsa című szekcióban zsánerképeket, a svájci népélet jellegzetes alakjait, a mindennapi élet apró mozzanatait, csendes derűjét láthatjuk. Anker gyerekszereplői írótáblát, könyvet kapnak, krumplit hámoznak, vagy épp kiscicát szorongatnak kedvesen. Ezekkel az egyszerű, hétköznapi élethelyzetekkel is a gyermekekből áradó jóságot és tisztaságot kívánta bemutatni.
Az Időtlenség otthoni fényben című részben meghitt csendéletekkel találkozik a közönség (pl. Albert Anker: Csendélet kávéskannával, tejeskannával, csészével, kenyérrel és burgonyával), majd ezt követik a Családi körben című szekció képei, amelyek a család és az emberi kapcsolatok szeretetteljes közegét kívánják bemutatni. Anker különös érzékenységgel ábrázolta ezt a szívének kedves világot, és felismerte azt is, hogy a svájci, sőt a párizsi Szalon közönsége is szívesebben fogadja azokat a képeit, amelyek – kiszűrve a mindennapok nehézségeit és viharait – egy intim, védett világban a csendes idill létezését hirdetik.
A tárlat az Igazak álma című, alvó gyermekeket ábrázoló része után Ferdinand Hodler figurális művei, mozgástanulmányai következnek, majd elérkezünk Svájc csodálatos hegyeihez, völgyeihez, kéken csobogó patakjaihoz és zöldellő fáihoz. Olyan hívogató című kiállításrészek jönnek egymás után, mint a Harmónia a világmindenséggel, A fenséges tükrözése, Táguló horizontok és a Megérinteni a végtelent.
Svájcban, a 19. század végén intenzív magashegyi vasútépítkezések kezdődtek, melynek köszönhetően egyre több, korábban szinte megközelíthetetlen csúcs és hágó vált széles körben elérhetővé. Hodler is gyakran élt a vasút adta szabadsággal: olyan helyeket kutatott fel, amelyeket korábban még senki nem festett le. Kerülte a turisták körében népszerű, zsúfolt kilátópontokat, idillikus magányban alkotott. Egy-egy tájrészletre vagy motívumra koncentrált, a látvány lényegét igyekezett megragadni. A civilizáció nyomai és az emberi alak mellőzésével tájképei a fenséges élményét hordozó, ikonikus tárgyakká váltak. Erre nagyon szép példa a Genfi-tó öt kopasz fával című festménye. Hodler számára a Genfi-tó és környéke kiapadhatatlan inspirációt jelentett. Közel öt évtizedes alkotói pályája során számos képet készített a tóról különböző nézőpontokból és évszakokban, a naturalista, részletgazdag feldolgozásoktól egészen a transzcendens absztrakció határáig jutó kompozíciókig. „Összességében úgy szeretnék hatni, ahogy a természet hat rám” – mondta egykor.
A hegyek festői címet viselő, a kiállítást lezáró szekcióban azoknak a festőknek (Giovanni Giacometti és unokatestvére, Augusto Giacometti, Cuno Amiet, Félix Vallotton és Adolf Dietrich) a műveit láthatjuk, akik a századforduló és az azt követő időszak modernista törekvéseinek aktív résztvevői és alakítói voltak. Műveikben a vonal és a szín kifejezőerejét, szimbolikus és dekoratív lehetőségeit kutatták. Mindemellett a hegyek festőinek is vallották magukat, témáikat, motívumaikat szívesen merítették a svájci táj és az épített környezet tárgyaiból vagy a nemzeti történelemből.
A kiállítás fő kurátora Matthias Frehner svájci művészettörténész, a Kunstmuseum Bern egykori igazgatója volt, az ő személyes közbenjárásának, sőt mondhatni ötletének köszönhetjük, hogy Christoph Blocher a budapesti Szépművészeti Múzeumot választotta gyűjteménye bemutatásának első külföldi helyszínéül. Frehner munkáját Bors-Bulbuk Zsuzsanna és Lovass Dóra társkurátorok segítették.
Szépművészeti Múzeum, Budapest
2026. június 7-ig