Zenthe Ferenc április 24-én lett volna száz éves. A kerek évfordulóra az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet egy átfogó életmű-kiállítással emlékezik, ezúttal virtuálisan.
Zenthe Ferenc sajnos már tizennégy éve nincs köztünk, szerencsére azonban filmjei és a színpadi játékáról készített fotók és felvételek mindig itt lesznek velük. Sokak kedvence volt, és nem csak színészként, hanem emberként is. A „legkedvesebb színészeim egyike volt… áradt belőle az emberszeretet, a megértés, a kedvesség” – mondta róla a kiállítás rendhagyó megnyitójára készített interjúban Lengyel György, Kossuth-díjas rendező.
Zenthe Ferenc messziről indult: Rameshofer Ferenc néven Salgóbányán született 1920. április 24-én. Erdőmérnöknek, majd közgazdásznak készült, ám érezte, nem ez nem az ő útja. Titokban felvételizett a Színművészeti Akadémiára, ahová – palóc tájszólása ellenére, vagy talán éppen azért – 1941-ben rögtön fel is vették. Nem sokáig tanulhatta azonban a színészmesterséget, mert 1942-ben, másodéves korában, behívták katonának. A második világháború után nem folytatta a színiakadémiát, hanem Pécsre szerződött. A Pécsi Nemzeti Színház (1945–1948) után a győri Kisfaludy Színház (1948–1949) és a debreceni Csokonai Színház (1949–1952) következett, majd 1952-ben a budapesti Madách Színház művésze lett. Saját elmondása alapján itt tanulta meg igazán a színészmesterséget: „Hiába volt jó az indulásom a különböző vidéki társulatoknál, amit a színházról és a szerepről tudni kell, főleg a Madách Színház tagjaként tanultam meg. A színészt nem a főiskolán képezik, hanem a jól működő színházaknál. Nem azért hangsúlyozom ezt, mert mindössze fél esztendeig koptattam a színművészeti főiskola padjait, hanem mert – miként nem egy pályatársamat, engem is – az élő, eleven színház érlelt színművésszé”.
Zenthe Ferenc szinte minden elismerést megkapott, amit lehetett: 1954-ben és 1968-ban a Jászai Mari-díjat, 1975-ben az Érdemes Művész, 1989-ben a Kiváló Művész kitüntetést, 1997-ben pedig a Kossuth-díjat. 1998-ban örökös taggá választották a Halhatatlanok Társulatában. 2005-ben a Nemzet Színésze lett, és életműdíjat kapott a 36. filmszemle megnyitóján.
Népszerűségét elsősorban az 1950-es évek filmjeinek köszönhette – játszott a Rákóczi hadnagya (1953), a 2×2 néha 5 (1954) és a Mese a 12 találatról (1956) című filmekben, és hát ne feledjük a későbbi Tüskevárt, A Tenkes kapitányát, a Szomszédokat és az Oscar-díjra jelölt Jób lázadását sem. Szinte mindenben különbözött az őt megelőző művészgenerációtól: nem volt szálfatermetű, hangja sem ívelt át több regisztert – mégis hitelesen, manírok nélkül formálta meg szerepeit. A kisemberek hősévé vált, akiből a színpadon és a magánéletében is csak a jóság és az örök optimizmus áradt. „Szerencsém is volt – egész életemen át azt éreztem, és azt érzem ma is, hogy Isten a tenyerén hordoz” – mondta.
Az igazán szerencsések azonban mi vagyunk, hogy láthattuk őt ezekben a szerepekben. Virtuális kiállításán a nézők fényképek és hangfelvételek segítségével betekinthetnek hosszú pályájának főbb állomásaiba, s persze a fotókról az egykori pályatársak (Váradi Hédi, Tolnay Klári, Garas Dezső, Körmendi János, Psota Irén, Pécsi Sándor stb.) sem hiányoznak.
Zenthe Ferenc Budapesten hunyt el 2006. július 30-án. 86 évig volt velünk.
A virtuális kiállítás az alábbi linket tekinthető meg:
https://embed.culturalspot.org/embed/exhibit/qALS9ajhyP2TJg?position=1%3A0