Lehet-e újraértelmezni a mester-tanítvány kapcsolatot egy olyan korban, ahol több szó esik az individualitásról, az egyéni kiteljesedésről, mintsem az iskolákhoz, műhelyekhez, mesterekhez kötődésről? Vajon a térbeli kapcsolódások, a hálózati kultúra, a sztárok kultuszának korában van-e még egyáltalán értelme az anakronizmusnak tűnő tekintélytiszteletnek, a hierarchián alapuló mester és tanítvány viszonyok kialakításának?
A Pécsi Tudományegyetem Formatervezés Tanszékének immár második alkalommal megrendezett mester és tanítvány kiállításának tanúsága alapján van értelme, sőt, bizonyos feltételek között lehetősége is van az olyan egyszerre hierarchikus és egyszerre egyenrangú, valós személyességen és kölcsönös, közvetlen kapcsolódáson alapuló tanulásnak és tanításnak, ahol a „Mester” egyaránt lehet apa/anyafigura és barát, aki mellett a „Tanítvány” egyként lehet önmagát kereső, a másik tudására kíváncsi, alázatos, ugyanakkor a saját képességeit kibontani vágyó, saját teljesítményére büszke, saját alkotói útját járó majdani „Mester” is.
De vajon melyek azok a bizonyos feltételek, amelyek mindezt lehetővé teszik?
Míg a nagybetűs Mester szót a keleti kultúrákban sokkal inkább az életben való tájékozódás és az önmagaság mesterségének tanításához kötik, a nyugati kultúrában gyakrabban jelenik meg ez a szó a műveléssel, a mesterségbeli tudással kapcsolatban, ahogy például az európai művészettörténetben, ahol a reneszánsz korszaktól kezdve a Mestert a művésszel, a művészt pedig az alkotó-létrehozó-cselekvő individuummal azonosították. Amikor ez a művész státusz a huszadik század elején, az ipari formatervezés kezdeti időszakában meginogni látszott, a modern formatervezést megalapozó nagyhatású Bauhaus pedagógiában a szó új értelmet kapott. A Mester a Bauhaus iskolában olyan művészetoktatásban részt vevő, alkotói közösségekben, műhelyekben tevékenykedő tanáregyéniség, aki nem csupán a szakmájára vonatkozó mesterségbeli tudással rendelkezik, hanem érti, látja és ismeri saját korának kihívásait is, és képes azokkal együttműködve, vagy azokon felülemelkedve élni és alkotni, és mesterségbeli tudásán túl a világban való létével és a kor kihívásaira adott eredeti válaszaival is tanítani. Ahogy például a magyar származású Moholy-Nagy László tette a fotogram kitalálásával, amelynek segítségével a fényképezés során kiiktatta a gép általi mediatizáltságot, és ezáltal az eredetiség, a közvetlenség és a személyesség gondolatát visszavezette a sokszorosításon alapuló képelőállítási eljárások körébe.
A Bauhaus iskolához kötött úgynevezett „Bauhaus eszme” ugyanakkor, mint minden eszme, új és új formát ölt, attól függően, hogy mikor, hol és ki közvetíti.
A Pécsi Művészeti Kar Új Szikra című kiállítása, amely a budapesti FUGA után ezúttal Pécs történelmi belvárosában, a Nádor Galériában tekinthető meg, ennek az eszmének egy vonatkozását csillantja meg egy olyan korszakban, a huszonegyedik század első felében, amikor a személyesség fogalmát már nem csupán az ipar, a tömegtermelés és a sokszorosíthatóság, hanem a hálózati kultúra, valamint a hálózatokhoz való hozzáférést lehetővé tévő technológiai eszközök és a közösségi oldalak által meghatározott újfajta kommunikációs módjaink is alakítják.
A Design és Médiaművészeti Intézetében lévő Tárgyalkotás szak négy specializációjának (Kerámiatervezés, Fémműves, Üvegtervező, Divat- és textiltervező) kiállításán a mestertanárok a választott tanítványaikkal együtt állították ki munkáikat: Budán Miklós szobrász- és szilikátművész Snezana Bulatovicot, Burkus Judit képzőművész Nyári Balázst, Fusz György keramikus és szobrászművész Szondi Petrát, Gáspár György képzőművész Czinege Katát, Herczig Zsófia textilművész Barta Zsuzsát, Karsai Zsófia keramikus művész Szula Gergelyt, Pápai Lívia textilművész Sápi Ilonát, Ráthonyi Kinga vizuális művész Karam Atrachet, Rózsa Béla fémműves, formatervező művész Galcsik Vivient, Surányi Szilárd öltözéktervező pedig Branauer Nikolettát választotta ki tanítványai közül.
Az egymást kölcsönösen inspiráló tanárok és diákok anyagba transzformált érzéseikkel és gondolataikkal mutatják meg, hogy bizonyos feltételek között ma is lehetséges olyan mester-tanítvány viszony létrehozása, ahol a hierarchia csak formális és funkcionális, ahol a személyes kapcsolódás keretei között a tiszteletet nem csupán a tanárnak, hanem az általa közvetített mesterségbeli tudásnak és a tudásátadás iránti elkötelezettségnek is szól, sőt, a tanulási folyamatban részt vállaló diáknak is, akivel lehetővé válik a tanárt is inspiráló közös gondolkodás, közös térben alkotás.
Mindehhez további feltételként adódik hozzá a művek létrejöttét lehetővé tévő helyszín, a Pécsi Művészeti Kar Zsolnay Kulturális Negyedben lévő, varázslatos hangulatú, múlt és jelen metszetét létrehozó szigetszerű campusa, valamint a klasszikus és modern mesterségbeli tudás átadására alkalmas műhelyek együttese (massza-előkészítő, gipszműhely, öntőműhely, betonműhely, kemencetér, labor, szövőműhely). E műhelyekben, miként azt a kiállítás egyes darabjai is bizonyítják, a szó legigazibb értelmében válik lehetővé a személyességet anyagba formáló műhelymunka, melyet a hely szelleme, a Zsolnay kulturális örökség jelenléte is támogat.
Aki a kiállításra vagy a tárgyak megalkotásának helyszínére, a pécsi Zsolnay negyedbe ellátogat, egész biztosan meg fog lepődni azon, hogy itt egyaránt el tudja felejteni a modern és a kortárs ember „mai rohanó világunkban” közhellyel leírt időtapasztalatát, valamint a sorozatgyártás, a tömegtermelés, a tömegfogyasztás „elidegenedés” szóval emlegetett elszemélytelenítő élményét. A tárlat minden egyes darabja és a műveket párba rendező koncepció mindennek az ellenkezőjét állítja. Azt állítja, hogy bizonyos feltételek között, igenis, ma is, sőt, mindig is van lehetőség az egyediség, a személyesség, az anyagközeliség, az érintés, az otthonosság, az egyéni képességek kibontakoztatását lehetővé tévő alkotói légkör megteremtésére, ami „mai rohanó világunkban” minden kétséget kizáróan különlegesnek számító off-line tér- és időtapasztalat, és amelyet az archaikusnak számító mesterségek közös gyakorlása, valamint az anyag közvetlen érintése és megmunkálása szövés, varrás, kerámiaégetés és -festés, fém- és üvegművesség által már önmagában is megidéz.
Nádor Galéria, Pécs
2022. április 22. – május 6.
(Megnyitó: április 22., péntek, 17.00 óra)
A kiállítás látogatása ingyenes!