Rozsda110

Rozsda Endre születésének 110. évfordulóján a Várfok Galéria egy nagyszabású ünnepi kiállítással tiszteleg a művész emléke és lenyűgözően gazdag életműve előtt. A Párizsból érkezett sokszínű műtárgyegyüttes július közepéig várja az érdeklődőket.

Rozsda Endre (eredeti nevén: Rosenthál Endre) 1913. november 18-án született Mohácson. Édesapja téglagyáros volt, s bár követhette volna apja nyomdokait, ő már fiatalon elhatározta, hogy nem a családja által neki szánt pályát fogja választani, hanem festő lesz. Meg sem állt Aba-Novák Vimos festőiskolájáig, ahol nagy örömmel sajátította el a mesterség alapjait. Tehetsége hamar megmutatkozott, első egyéni kiállítása, amelyet 23 éves korában a Tamás Galériában rendeztek, komoly sikert aratott, még a Szépművészeti Múzeum is vásárolt tőle képet. „Meglepően komoly tehetség Rozsda. Öregasszonyokat, koldusnőket kevesen festettek úgy, mint ő. (…) Néhány szép képén ködből és fényből szőtt fátyol fokozza a valóságot zeneszerű tüneménnyé.” – írta a fiatal festőről az Est című lap kritikusa.⁽¹⁾

Rozsda nem sokkal ezután Párizsban folytatta tanulmányait, ahol többek mellett összebarátkozott Françoise Gilot-val (Picasso későbbi élettársával), akinek mestere is lett. „Mikor Párizsba érkeztem, mindent faltam, ami feltárulkozott” – emlékezett vissza a kezdetekre. Ezek egyike volt a szürrealizmus, amelyet hamar magáénak érzett. Ebben való kibontakozását azonban félbeszakította a második világháború, a német megszállás után ugyanis nem maradhatott Franciaországban. 1943-ban tért vissza Magyarországra, ahol a fővárosban bujkálva vészelte át a zsidóüldözéseket. A háború és számos személyes tragédiája után ismét az alkotásba és az emlékeiből szőtt szürrealista világba menekült, részt vett az Európai Iskola megalapításában, sőt annak egyik legkiemelkedőbb egyéniségévé vált. A csoport azonban sajnos csak pár évig működhetett, 1948-ben feloszlott, mert az akkori hatalom nem tűrte az absztrakt és szürrealista művészetet. A következő években Rozsda csak illegálisan festhetett, kiállítása nem volt, könyvillusztrációkból tartotta el magát. Ezek után nem csoda, hogy az ’56-os forradalom leverése után az elsők között tért vissza Franciaországba, ahol aztán élete végéig élt és alkotott. Magyarországon a rendszerváltás után fedezték fel életművét.

Rozsda Endre mostani egyéni kiállítása nem az első a Várfok Galéria történetében: az utolsó 2019-ben volt (Mindenkinek van saját álma címmel), az első pedig 1999-ben, amelynek kuriózuma, hogy azon még maga a művész is részt vett.  „Nem mindenkinek, de Rozsda Endrének van legendája. Az első magyar szürrealista. A magyar művészettörténet nagy ismeretlenje. Breton barátja, Picassoné legjobb magyar tanítója. Rozsda, aki még látta Bartók kezét, és ez megváltoztatta az életét. Európai Iskola, Max Ernst, Párizs, párizsi emberünk” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg Esterházy Péter Rozsda 1999-es kiállítását, amelyet az elmúlt évtizedekben jelentős bemutatkozások követettek a galéria szervezésében, többek között a Magyar Nemzeti Galéria vagy a párizsi Jardin Luxembourg Orangerie du Sénat kiállítóterének grandiózus retrospektív tárlatai.

A mostani kiállításon látható gazdag műtárgyegyüttes egyenesen Párizsból érkezett a Várfok utcába. A művek megidézik Rozsda kaleidoszkópszerű, teret és időt magába olvasztó, ornamentális szövetstruktúraként megjelenő, sűrű motívumokkal átszőtt festészetét, valamint hangsúlyos szerepet kapnak az absztrakt formákat figuratív részletekkel (arcok, önarcképek) ötvöző festményei is. A kiállított művek között szerepel többek közt az Égbolt Mozartnak, az Ophélie, az Örvény, a Város, A vádoló kísértet, a Charleston és A torony című alkotásai, és természetesen itt van a korszakváltó A kékszakállú herceg vára című műve is, amelyet egy sorsdöntő Bartók-találkozás után festett. 1937-ben történt ugyanis, hogy egy Zeneakadémián tartott koncerten meghallotta Bartók zenéjét, ahol a zeneszerző feleségével közösen adta elő a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című darabját. A felkavaró élményre Rozsda a következőként emlékezett vissza: „Olyan helyen ültem, ahol jól láthattam Bartók kezét. El voltam kábulva. (…) Teljesen megrészegültem ettől a zenétől. Úgy éreztem, hogy az én művészetemet bírálja. Megértettem, hogy nem vagyok a magam kortársa.” Ez a meghatározó Bartók-élmény Rozsda művészetében időről-időre visszatért és inspirációt jelentett. A kékszakállú herceg vára Rozsda érett, úgynevezett kaleidoszkópos korszakának egyik főműve. Jelentőségét mutatja, hogy a művész 14 évig dolgozott rajta. Bonyolult tér- és formastruktúrája visszhangozza Bartók operájának szavakkal ki nem fejezhető érzelmi komplexitását és ritmikáját.

Akik most először találkoznak Rozsda Endre képeivel, azoknak sorvezetőül szolgáljanak ezek a szintén Esterházy Pétertől vett sorok, amelyek a már említett 1999-es megnyitón hangoztak el: „Ahogy a teremtés maga, ezek a képek is nehezen fedik föl önmagukat. Hosszan, elmélyülten, csöndesen kell őket nézni. (Persze mit nem…) de azért első pillantásra is mondanak valamit. Nyilván nem ugyanazt mondják, de mintha volna egy közös dallamuk. És ez a közös – meglehet, tévedek, és már megint, helytelenül, csak magamról beszélek – meglehetősen korszerűtlen, nem a kor szerinti: a Rozsda-képek mintha azt mondanák, hogy a világ szép. Lehet, hogy ez a szürrealizmus. A szürrealizmus mint etikai magatartás?(…) Szívesen bebugyolálnám ezekbe a vásznakba a könyveim, jól éreznék ott magukat.”⁽²⁾

Képek forrása: Várfok Galéria
^{(1) és (2)} idézet forrása: Wikipédia

Rozsda110
Rozsda Endre jubileumi kiállítása – Örvénylés
Várfok Galéria, Budapest
2023. július 15-ig