Friedmann Endre Ernő, André Friedmann, Robert Capa. A három név egy embert takar: a világhírű fotóriportert, az egyik legbátrabb haditudósítót, aki azok közé a híres magyarok közé tartozik, akikre olyan jó büszkének lenni. Bár munkásságáról több időszaki tárlat emlékezett meg a halála óta eltelt hét évtizedben, állandó kiállítása eddig nem volt hazánkban. Mostanáig. Júniusban ugyanis a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ megújult, több szintes kiállítóterében megnyílt a világ első állandó Capa-kiállítása!
Ahogy oly sok nagy lángon élt ember, ő is fiatalon, mindössze 40 évesen ment el. Úgy halt meg, ahogy élt: harcmezőn, fényképezőgéppel a kezében. Pályája 14 évvel korábban kezdődött, s valószínűleg akkor még ő maga sem gondolta volna, hogy ez idő alatt a kontinens huszonhárom országában és öt harcmezején fog megfordulni. Bátorsága (és sokak szerint pimaszsága) nem ismert határokat. Nemcsak szemtanúja volt a 20. század meghatározó eseményeinek, hanem hírvivője is. Egész életében hitt abban, hogy a fotográfia univerzális nyelve képes változásokat előidézni, és ettől jobbá válhat a világ. A háborút, a harcokat, a katonákat a lövészárokban vagy éppen a hátország mindennapjait a résztvevő megfigyelő pozíciójából fényképezte. Soha meg nem szűnő empátia és humanizmus határozta meg minden tevékenyégét, s ez példaértékű volt az őt követő fotós generációk számára is.
A Robert Capa Központ megújult fogadócsarnoka már sejteti, hogy itt valami különleges született, s ez az érzés csak fokozódik, amikor az üvegajtót kinyitva először lépünk be a több száz négyzetméteres kiállítótérbe. A tárlat története 2008-ban kezdődött, a Magyar Állam ekkor vásárolta meg a 937 képből álló Master’s Set III. (Mestergyűjtemény) sorozatot, ezzel New York és Tokió mellett Budapest vált a Capa-hagyaték legfontosabb őrzőjévé. Ezeket a fotográfiákat Cornell Capa (Robert Capa öccse), illetve Richard Whelan fotótörténész (Robert Capa monográfusa) válogatták ki Capa hátrahagyott, csaknem hetvenezer negatívja közül. A Capa Központban látható egyedülálló kiállítás a sorozatból mintegy 138 – köztük számos ikonikussá vált – fényképet bemutatva a fotográfus életének fontosabb állomásait tárja a látogató elé, az életmű által meghatározott témák szerinti feldolgozásban.
A tárlat az első megbízások egyikeként készült, Trockij beszédét a szocialista kongresszuson megörökítő képsorral kezdődik, amelyet 1932-ben készített Koppenhágában. Ezek a fotók rögtön elismerést hoztak számára, rajta kívül ugyanis senkinek sem sikerült lefényképeznie a szocialista vezért, hiszen a fotózást szigorúan tiltották a gyűlésen. A tárlat ezután személyen hangvételre vált. Egy kis terembe lépve gyerekkorának helyszínei, eseményei és meghatározó alakjai elevenednek meg. Olvashatunk szüleiről, otthonairól, iskoláiról, barátairól, a svábhegyi lejtőkről, a Városligeti Műjégpályáról, ahol mint megtudtuk: „…inkább foglalkozott a másik nem képviselőivel, mintsem csúszástechnikája tökéletesítésével”.
A kiállítás és a képek kronologikusan követik élete eseményeit. A következő teremben már 1934-ben vagyunk, ahol (egy nagyszerű kiállítási elem segítségével) szinte a szemünk előtt írja levelét édesanyjának Párizsból, akinek először újságolja el, hogy immár Robert Capa néven dolgozik, így remélve több megbízást az újságoktól. Innen újra a képeké a főszerep, pár lépés és már bele is csöppenünk a spanyol polgárháborúba, ahová 1936 nyarán szerelmével, Gerda Taróval érkezett, akit ő tanított meg fotózni. Capának nem kellett sokat várnia arra, hogy megszülessen az a kép, amely később világhírűvé tette, s amelyet rögtön keres is a szemünk, amint ebbe a kiállítási részbe érünk. És valóban, pár lépés és ott van a falon a mindenki által ismert és sokat elemzett (néhányak által kétségbe vont) fekete-fehér fotó, A milicista halála, amelyen a halálos sebet kapó köztársasági katona, Frederico Borel látható. Capa akkor nem is tudta, hogy pályafutása legmeghatározóbb képét készítette, így emlékezett erről később: „Egyszerűen csak kidugtam a fényképezőgépem a fejem fölött, és elkattintottam egy képet úgy, hogy oda sem néztem, amikor kiugrottak a lövészárokból. És ennyi volt az egész. Nem ott hívtam elő a fotóimat, visszaküldtem őket sok másik fotóval együtt, amit készítettem. Három hónapig maradtam Spanyolországban, és mire hazajöttem, híres fotográfus lettem, mert az a fényképezőgép, amit a fejem fölött tartottam, megörökített egy embert, amint éppen lövést kap.”
Sajnos azonban Spanyolország a hírnév mellett a gyászt is hozta Capa számára, Gerda nem élte túl a háborút, 1937 júliusában halálra gázolta egy harckocsi. Capa – aki ekkor nem volt mellette – sosem tudott igazán kigyógyulni a gyászból, amit fiatal szerelme elvesztése okozott.
A kiállítás ezután ismét az életutat követi, gondosan válogatott képek sorával vezeti végig a látogatókat Capa utazásain, munkáin, mintha egy történelemkönyv lapjain lépegetnénk. Képei elvisznek minket a 2. kínai-japán háborúba (1937-1945), Mexikóba, ahol az 1940-es választások körül kialakult zavargásokat fotózta, a 2. világháborúba, amely kapcsán Nagy-Britanniában, Olaszországban és Észak-Afrikában is dolgozott. Egyedüli fotósként ott volt a normandiai partraszállásnál is, ahol életét kockáztatva készítette képeit. Összesen hat tekercs filmet használt fel, amelyeket délután visszatérve beadott a LIFE magazin londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az egyik asszisztens állítólag annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fényképek, a megmaradtak is elmosódtak. Ennek ellenére a LIFE leközölt tíz képet „slightly out of focus” („enyhén életlen”) képaláírással. Később Capa is ezt adta életrajzi könyve címének.
Ezután Izraelbe (1948-1950) vezetnek képei, itt az új állam születését szerette volna dokumentálni, és épp, amikor már úgy gondolta, hogy ezentúl munkanélküli haditudósító lesz, ismét háborúban (első arab-izraeli háború) találta magát. 1947-ben Steinbeckkel a Szovjetunióban kalandoztak, ahol a vasfüggöny leereszkedése előtti utolsó pillanatokban tölthettek hat hetet. Magyarországra 1948-ban érkezett, és itt is hat hetet töltött el. Képes beszámolója Budapesti beszélgetés címmel jelent meg az amerikai Holiday magazinban 1949 novemberében. Képei megörökítik Budapest mindennapjait, a háború után éledező várost, de bejárta a Balaton környékét, Kecskemétet és Ceglédet is. „…öt mérföldre Budapesttől a feudális vidék inkább Kínára hasonlít, mint a Nyugatra” – írta cikkében.
A kiállítás nemcsak a fotóst, hanem Capát, az embert, a barátot, a szerelmes férfit is megidézi. Egy kisebb teremben elolvashatjuk barátai (köztük pl. Ernest Hemingway, André Kertész) róla szóló visszaemlékezéseit, meghallhatunk egy két nappal a 34. születésnapja előtt (1947) angol nyelven készült rádióinterjút, és Ingrid Bergmannal való szenvedélyes szerelmi kapcsolatába is bepillanthatunk. Ezt egészíti ki Az élet napos oldala elnevezésű terem, ahová 1948 és 1953 között készült könnyedebb témájú fényképeit válogatták össze. Itt van Picasso és fiatal felesége Francoise Gilot kisfiukkal, Claude-dal, Henry Matisse, aki épp egy bambuszbottal rajzol az ágyában, Gary Cooper színész, aki egy fatörzsön egyensúlyoz egy patak felett, de láthatjuk a kutyájával vadászó Hemingwayt is.
A kiállítás hamarosan a végéhez közeledik, megérkezünk az utolsó nagy úthoz, az indokínai háborúhoz. Capa 1954 áprilisában épp Tokióban tartózkodott, amikor megkereste a LIFE magazin, hogy helyettesítse egyik fotósukat Indokínában, így Capa meglehetősen későn, a háború utolsó hónapjában érkezett a térségbe. Május 25-én éppen egy francia konvojt kísért, amely két védtelenné vált erődítményt akart kiüríteni a Vörös-folyónál. „Ez egy szép történet lesz, ma jól fogok viselkedni. Nem fogom sértegetni a kollégáimat, és egyszer sem fogom említeni, hogy milyen jó munkát végzek” – írta a bevetés előtt. Sajnos napjóját sosem folytathatta, ugyanis menetelés közben, az alakulat parancsnokának kifejezett figyelmeztetése ellenére, felment egy dombra, hogy onnan fényképezze az előre nyomuló francia és dél-vietnámi katonákat. Itt érte a halál: 14 óra 55 perckor gyalogsági (taposó) aknára lépett.
A kiállítás utolsó fotója már sírjánál készült, amelyen Capa édesanyja szatyrát ledobva zokog fia sírja felett. A képet egy jóbarát, Elliott Erwitt készítette 1954-ben.
Robert Capával kapcsolatban még számtalan kutatás és felfedezés várat magára, akár a Magyarországon töltött éveivel kapcsolatban is. Ezért ez a kiállítás is folyamatosan kiegészül majd az új felfedezésekkel, korábban nem publikált információkkal.
Borítókép: Robert Capa: Amerikai katona felderítés közben átvág egy mezőn. Troina közelében, Szicília, Olaszország, 1943. augusztus 4–5. © International Center of Photography/Magnum Photos
Kép forrása: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
Robert Capa, a tudósító
Állandó kiállítás
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Budapest