A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) Rézbőrű volt az alkony című, új, a magyar „indiánozás” történetén végigkalauzoló kiállítása egy hete várja ismét a látogatókat. A számtalan kreatív megoldást tartalmazó, látványos összeállítás elsősorban olyan magyar írók életén, művein és saját személyes tárgyain keresztül mutatja be ezt a sokszínű világot, akik maguk is több szállal kötődtek e távoli nép hagyományaihoz.
Winnetou, Vadölő, Nyomkereső, Bőrharisnya, A medveölő fia, és még sorolhatnánk… – a mostani fiatal korosztálynak talán ezek a címek (könyvélményként) már semmit sem mondanak, de régebben egész nemzedékek nőttek fel az indiános regényeken, olyannyira, hogy még biztos most is megtalálhatóak könyvespolcaikon e gyerekkori olvasmányokból egy-kettő. De vajon miért vonzódtunk régen ennyire ezekhez a történekhez, s vajon milyen kisebb vagy nagyobb volumenű dolgok születtek itthon e regények kapcsán? A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítása – melynek címét egy Radnóti-versből kölcsönözték – ennek ered a nyomába, mégpedig valóban magyar szemszögből, hiszen hazai „indiánozó” írók és művészek hagyatékából válogatva mutatja be e különleges világ hazai adaptációit.
A kiállítás kiindulópontjául Wirth Imre kurátor egyik kedvenc gyerekkori regénye szolgált. E könyv nem volt más, mint Borvendég Deszkáss Sándor – indián nevén Fehér Szarvas – A Szikláshegyek varázslója című könyve, mely gyerekek sokaságát indította el akkor az indiánozás felé. Saját bevallása szerint azonban hamar kiderült, hogy csak rá és erre a műre nem lehet teljes kiállítást építeni, már csak azért sem, mert sajnos a hagyatékból, a történelem viharai és Borvendég Deszkáss Sándor későbbi meghurcolása miatt, nem sok maradt, így Wirth Imre további alkotók után kutakodott.
Rögtön az első a sorban, akiről a kiállítás megemlékezik: Xántus János, magyar természettudós, utazó, néprajzkutató, a Fővárosi Állatkert és a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának első igazgatója, aki mindezeken túl – saját, személyes élményeinek köszönhetően – négy izgalmas útikönyv és több mint kétszáz ismeretterjesztő írás szerzője. Kiemelkedő műve az 1850-es években írt Xántus János levelei Éjszakamerikából című könyve, amely a magyar olvasóknak először adott hiteles képet a prérin élő indiánokról.
A kiállítás következő „húzóneve” Baktay Ervin (Heverő Bölény), aki szintén különleges életutat járt be, s nemcsak íróként, hanem asztrológusként és indológusként is nagy életművet hagyott maga mögött. Ő Xántus Jánossal ellentétben már valóban indiánozott, hisz regényei mellett dunai indián táborokat is szervezett. Ennek számos emlékét a kiállítás is bemutatja.
Természetesen egy ilyen témában rendezett kiállításból kihagyhatatlan Cseh Tamás (Füst a szemében) neve és személye. Hozzá és társaihoz fűződik ugyanis a ma is élő, és a legtöbb embert megmozgató, bakonyi indián tábor megalapítása a hatvanas években, mely kapcsán több tárgyi emléket is bemutat a kiállítás. Itt van például Cseh Tamás tipije (indiánsátra), naplói, békepipája, vadászinge, de fényképek is megemlékeznek a táborokban töltött hetekről. S ha már békepipa, akkor ebben a teremben látható Xántus János a 19. században Amerikából hozott békepipája is, melyet nagy valószínűséggel tényleg a prérin élő indiánoktól gyűjtött/kapott.
A kiállítás többek mellett megemlékezik még dr. Húsvéti Tiborról (Fekete Szarvas), N. László Endréről (Hajnalcsillag főnök), dr. Juhász Árpádról (Kóborló Farkas), illetve az indiánozás miatt a recski munkatábort is megjárt Wiesler Józsefről (Kószáló Éji Sas). A tárlatot számtalan tárgyi emlék (naplók, levelezések, zászlók, öltözékek) különleges installáció, Szabó Magda Karl May-gyűjteménye, eddig nem látott filmfelvételek és fényképek, személyes visszaemlékezések egészítik ki, de a múlt emlékei mellett a jelen is megszólal, hisz a kiállítás végén – Az utolsó indiánkönyv című antológia kapcsán – kortárs szerzők is csatlakoztak az izgalmas tematikához.
„Rézbőrű volt az alkony” – A magyar indiánozás nyomában
Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
2021. december 31-ig