Művészet a soá után

Hogyan lehetett bemutatni a holokauszt borzalmait egy olyan korban, amelyben már mindenki csak felejteni akart, ahol a gazdasági virágzás ígérete és az élvezetek hajszolása fontosabb volt a történelmi felelősségvállalásnál, és milyen érzés volt ez egy több koncentrációs tábort megjárt, majd Amerikába emigrált orosz zsidónak vagy a háborút a náci Németországban megélt németnek? Boris Lurie (1924–2008) és Wolf Vostell (1932–1998) műfaji határokat átlépő, társadalomkritikus művei ezekkel a kérdésekkel szembesítik nézőit. Közös tárlatuk − amelyre lelkileg felvértezve érdemes érkezni − a Ludwig Múzeumban várja az érdeklődőket.

„A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott. […] Most már csak azon kell gondolkodni, hogyan léphetünk innen tovább. Auschwitz problémája nem az, hogy, úgymond, záróvonalat húzzunk-e alá, vagy sem; hogy megőrizzük-e emlékét, vagy, hogy elsüllyesszük a történelem megfelelő fiókjába; hogy emlékművet emeljünk-e a meggyilkolt millióknak, s hogy ez az emlékmű milyen is legyen. Auschwitz igazi problémája az, hogy megtörtént, és ezen a tényen a legjobb, de a leggonoszabb akarattal sem változtathatunk.” – olvasni e Kertész Imrétől vett sorokat a kiállítás kísérőfüzetében.

Azt, hogy mi történt Auschwitzban és a hozzá hasonló, náci haláltáborokban a leningrádi születésű, de családjával nagyon korán Lettországba emigrált Boris Lurie maga is jól tudta: 17 éves volt, amikor az 1941-es náci megszállás alatt családja összes női tagját meggyilkolták, őt pedig koncentrációs táborba küldték. Évekig tartó szenvedéseinek az amerikaiak bevonulása vetett véget. A háború után (1946-ban) apjával együtt kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol belső emigrációba vonult, amely néhány évig radikális, többnyire kollázsszerű munkákban fejeződött ki. Részben nevéhez fűződik a NO!art-mozgalom megalapítása is, ahol művésztársaival többek közt a felszínesség és a túlpörgetett fogyasztói magatartás ellen tiltakoztak. Lurie életének nagy részét sötétségben élte, sötét helyeken lakott, sötét műtermekben dolgozott. Ahogy azt egyik volt barátnője/műveinek gyakori szereplője a kiállításon is megnézhető interjúban elmondja, azért, mert a haláltáborokban egyedül este érezte magát biztonságban, akkor nem vittek el senkit gázkamrába, nem lőtték agyon a sorból. A sötétség számára a biztonságot jelentette.

Wolf Vostell nem volt zsidó, sőt, ha úgy nézzük, (részben) a „másik oldalt” képviselte. Német születésűként, aki Németországban élte át a náci uralmat, megtapasztalta, hogy a háború utáni gazdasági fejlődés hogyan burkolta homályba az erkölcsi felelősséget. Már művészi pályája kezdetén a nemzetközi Fluxus-mozgalom káprázatos képviselőjének számított, majd az ötvenes évektől kezdett el foglalkozni a soá (héberül teljes pusztulást, kiirtást jelent, a szó a holokauszt szinonimája) kibeszéletlen traumájával. A társadalmi felelősségvállalás megszállott képviselője, kritikus és elkötelezett protagonistája lett, és az áldozat pozíciójával azonosulva állította munkássága középpontjába a kollektív bűnök vállalását és a kollektív történelmi bűntudat elévülhetetlenségét. Következetességét jellemezte a zsidó identitás megjelenítése is: a haszid zsidók viseletét hordta, pajeszt növesztett és kaftánt viselt.

Kettejüket barátsága 1964-ben kezdődött, egy Long Island-i Fluxus-happeningen, ahol kölcsönösen felfigyeltek egymásra. A két művész között az elkövetkező években egyre intenzívebb eszmecsere, majd szellemi rokonság alakult ki, melyből életre szóló barátság született. Egyik legfontosabb témájuk a holokauszt felfoghatatlan borzalma volt. A háború, a kegyetlenség, az erőszak és az emberiség ellen elkövetetett bűnök drámai megjelenítésével igyekeztek felhívni a figyelmet a közös felelősségvállalás szükségességére egy olyan korban, amelyben az emberekre a felejteni akarás, sőt sokszor a közöny volt jellemző. „Vostell arra törekedett, hogy a művészethez méltóvá tegye az életet, Lurie pedig úgy tekintett a művészetre, mint a túlélés lehetőségére.”

Közös tárlatukon látható, 1945 és 1998 között készült munkáik ennyi év után is sokkolóan hatnak, a művek pedig teremről teremre haladva egyre inkább ráülnek a lelkünkre.

A kiállítás bemutatja kolázs-technikával készült műveiket, ahol Lurie meztelen „pin-up girl”-ök mellé auschwitzi áldozatok képeit tette. A látvány szinte letaglózza, fájdalmas áramütésként éri nézőjét. Így van ez a Lolita című papírkollázs előtt állva is, ahol a Lolita plakátdarabja fölé Lurie egy szinte teljesen agyonnyomott emberi testet ábrázoló képet ragasztott. Itt vannak a NO!art-mozgalom alkotásai is, amelyek a holokauszt és a háború mellett olyan tabunak számító témákat dolgoznak fel, mint az atombomba, a rasszizmus és a szexizmus. A műveken gyakran szerepel a NO tagadószó, amely a mozgalom által képviselt ellenállás állandó megerősítését szolgálja. Sok NO!art-alkotás szándékosan volt visszataszító és obszcén, mint például a kiállításon is látható Lurie és Sam Goodman No Sculpture/Shit Show című sorozata, ahol a terem közepére „pottyantott” szobrok/ tárgyak ürülékkupacokra emlékeztetnek.

Vostell alkotásai közt szerepelnek óriási, társadalomkritikus dekollázsai, egy Ajakrúzsbombázó, Jackie Kennedyt ábrázoló NO!art-portré és félig betonba öntött televíziók is. Vostell számára a beton az emberi társadalom bénultságának, brutalizmusának és megkeményedettségének szimbóluma volt.

Lurie és Vostell életpályájuk során minden művükkel magyarázat vagy fogódzó nélkül szembesítették a nézőt az erőszak és az emberi kegyetlenség tényével – így kényszerítették saját álláspontja kialakítására. Nyers, őszinte megnyilvánulásaik sajnos manapság aktuálisabbak, mint valaha…

Boris Lurie & Wolf Vostell – Művészet a soá után
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2023. július 30-ig