A kecskeméti Bozsó Gyűjtemény állandó kiállításai mellett május 7-ig látható az a különleges válogatás, amely Kemény Gyula magángyűjteményébe enged bepillantást. A francia tematika mentén válogatott képek izgalmasan mutatják be a 20. század elején Párizsban járt és ott alkotó magyar művészeket. A kiállításról ifj. Bozsó János elnök-kurátort kérdezzük.
Mi a háttértörténete a mostani időszaki kiállításnak?
Kiállításainkon mindig igyekszünk valami különlegességet és egyúttal olyasmit megmutatni, ami művészeti kvalitással vagy művészettörténeti jelentőséggel is bír, és a közönséget is vonzza. Egy évtizede ismerjük Kemény Gyula restaurátorművészt, aki szenvedélyes gyűjtő, többször jártunk a lakásán, és kiállításainkhoz már kértünk tőle egy-egy képet. Neves, nagy kiállításokhoz is adott már kölcsön alkotásokat. Egy beszélgetés során vetődött fel, hogy milyen jó lenne ezt a sokrétű és gazdag gyűjteményt megmutatni a szélesebb közönségnek, amit szívesen teszünk, a működésünkben gyakori. A Bozsó Gyűjtemény is egy magángyűjteményből jött létre. Korábban láthatták nálunk Antal Péter gyűjteményét, a Szinyei Merse Pál-kiállításunkon szintén szerepeltek magánygyűjteményből ritkán látható képek, vagy az Aba-Novák-tárlatunkon, ahol csak magánygyűjteményekből hoztunk el különleges darabokat.
Ki lehet találni még olyan tematikát, amit máshol nem láthat a közönség?
Igyekszünk olyan anyagokat válogatni, amit a közönség múzeumokban nem szokott látni. A profilunk és a missziónk is azt diktálja, hogy éppen azt mutassuk meg, mennyi érték jöhet létre szenvedélyből, milyen csodálatos műtárgyak és műkincsek vannak magángyűjtőknél. Komoly értékmentés amit ők képviselnek évtizedek óta.
Kemény Gyulára visszatérve, a beszélgetés alatt több tematika is összeállt, amelyeket itt a Bozsó Gyűjteményben majd be fogunk mutatni.
Az első kiállításunk ebben a sorozatban azokat a művészeket vonultatja fel, akik a 20. század elején Párizsban tanultak vagy Franciaországban éltek hosszabb-rövidebb ideig, az ott tapasztalt művészetfelfogást igyekeztek nemcsak az életművükbe beépíteni, hanem azután itthon egy tágabb kisugárzással a művésztelepekre elvinni és átadni. Megreformálói voltak a Nagybányai Művésztelep művészetszemléletének, és ezt a látásmódot hozták el ide is a Kecskeméti Művésztelep megalakulásakor. A következő kiállítás témája lesz terveink szerint a Kemény-anyagból a Nagybányán alkotó mesterek bemutatása, amelyet még a nyáron szeretnénk megnyitni.
A kiállított művészek némelyike a városukhoz, Kecskeméthez is szorosabban kötődik?
Több művész kapcsolódik, például Perlrott Csaba Vilmos, aki 1919-ig a Kecskeméti Művésztelepen alkotott, és az állandó kiállításunkon is szerepel tőle egy kecskeméti városkép. Iványi Grünwald szintén meghatározó, jelentős alkotó volt a Kecskeméti Művésztelepen, ahogy Kmetty is. Mindannyiuknak szerepel egy-egy alkotása most a Kemény Gyűjteményből.
Vannak személyes kedvencei a képek között?
Olyan mesterektől láthatóak az említetteken túl festmények, mint Czigány Dezső, Barcsay Jenő, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Berény Róbert. Nehéz választani.
Farkas Istvánnak látható egy nagyon különleges képe, a Vörös kalitka. Mindaz megjelenik a festőiségében, amit az életmű sugall, ugyanakkor más oldaláról ismerhető meg Farkas e kép által. Élénk, vidám színekkel dolgozik itt, ami ritka a piktúrájában. A képei összbenyomásukban egy szomorúbb, tragikusabb életérzést sugallnak. Egy másik kedvenc Boromisza Tibortól a Csorba bácsi arcképe, ami egy frissen festett képnek hat ma is, és abszolút a nagy francia mesterekhez kapcsolható a látásmódja, Matisse portréinak beható ismeretéről tanúskodik.
Ugyanakkor van két kakukktojás is a tárlaton. Csernus képei születésük idejének tekintetében mindenképpen kilógnak a sorból.
Kemény Gyula gyűjteménye nagy vonalaiban a második világháború végéig követi nyomon a magyar festészetet. Csernus két bemutatásra került képe valóban kivétel. Egyik az 1970-es, másik a ’80-as évekből való. Ugyanakkor a franciaországi élményeket, festőiséget, művészetszemléletet hordozza. Csernus Tibor bár Magyarországon tanult és indult el pályáján, 1964-től Párizsban élt. Franciaországhoz kötődik a festői kibontakozása, ott vált ismertté, és ott is fejezte be az életét. Eközben nagyon sok hazai gyűjtője van.
Az elmúlt év végén volt a gyűjtemény névadójának, Bozsó Jánosnak a századik születésnapja. Hogyan ünnepelnek?
1922. december 27-én született Bozsó János festőművész, így tavaly decemberben kezdtük a Bozsó 100 emlékévet, amely 2023 decemberéig tart, amikor a halálának a huszonötödik évfordulójára emlékezünk. Ez alatt az egy év alatt három kiállításon szeretnénk az életművét bemutatni. Az első január végéig volt látható, ahol azt a festői korszakát lehetett látni, amikor a tanulóévek után mesterré vált, és kialakította a saját hangját. Ez volt az 1948-tól az ‘50-es évek végéig tartó időszak. A következő tárlat anyagában azok az expresszív képek szerepelnek, amelyek az egész életművét végigkísérték, amikor a magyar klasszikusoktól elszakadva a saját stílusát, mondanivalóját festette. Ez az 1960-as évektől indult el, amikor a magyar tájfestészetben egy önálló szemléletet alakított ki. Az emlékévet záró kiállításán bemutatjuk azt a tíz országot, ahol még festett túl a magyar tájon.
Az emlékévtől függetlenül Bozsó János képeinek egy része mindig látható a Bozsó Gyűjteményben a falakon, legfeljebb nem ilyen teljességben.
Az állandó kiállításban természetesen mindig szerepeltetünk Bozsó-képet, bár jóval kevesebbet, mint amennyit szeretnénk. A látogatóink igénylik, hogy megismerhessék ezt az életművet. Ugyanakkor hatalmas anyagról beszélünk, mivel nagyon termékenyen, öt évtizeden keresztül festett, így mindig csak egy-egy szeletet tudunk egyszerre bemutatni. Ezért is terveztünk három kiállítást, és osztottuk fel az életművét szakaszokra, hogy bármikor jön látogató, találkozhasson a képeivel. Most ebben a kis kamarateremben, ahol vagyunk, a közvetlen környezetéről, Kecskemétről született képei láthatóak.
Amikor ezek készültek, akkor a járókelők láthatták őt dolgozni, ezeket ő kint az utcán festette?
Mindig a természetben festett, kellett neki az impresszió, a benyomás, hogy megfogja a táj szépsége. Alkotás közben teljesen elmerült a festészetben. Annyira kikapcsolta, hogy a külvilág akkor már nem is érdekelte. Megérintette egy élmény, és azonnal elkezdte a fények felvázolásával festeni a képet. Igyekezett valami olyan élményt megjeleníteni, amit a belső világából, gondolataiból, érzelmeiből tolmácsolt. Tájábrázolásait nézve sugározzák a képei az érzelmeket, megjelenik a harag, az öröm vagy akár a nosztalgia.
Ránézve a képekre, inkább pozitív érzelmeket látok bennük. Még, amikor egy csupasz fáról van szó, akkor sem a borongósságot vagy fájdalmat érzem benne, hanem az életörömöt. Tévednék?
Ahogy az egész életén végigvonult a fény-árnyék ellentét, úgy mindig megjelenik nála a napsütés, a fény szeretete. Akármilyen keserves körülmények között élt vagy bonthatta ki az életművét. Egy nagyon optimista ember volt, igyekezett a fény felé fordulni, ami neki egy éltető eleme volt.
A privát életét is ez jellemezte?
Igen. Végletes volt azt hiszem, de bármennyire megrángatta az élet, nagyon aktív és erőteljes ember volt. Mindig tett valamit. Neki az volt az élete, hogy vagy gyűjtenie, vagy festenie kell. Produktívan élni.
A Gyűjteményben pedig mindkét szenvedélyének lenyomatát, tárgyait őrzitek ebben a házban. A festészeti alkotásokat és az összegyűjtött néprajzi, iparművészeti vagy egyházművészeti tárgyakat egyaránt. Nagy feladat ez számotokra?
Ez több, mint hivatás, ez az életünk része, vagy az ő életének a folytatása, hogy itt lehetünk, és ezt az életművet gondozzuk. Nem hiszem, hogy el tudnánk tőle szakadni. Persze a bürokrácia az embert utoléri, ha valamit üzemeltet. Ahogy ő tudott a szenvedélyének élni, hogy egy gyűjteményt létrehozhasson és a festészetét megvalósíthassa, ugyanúgy azt gondolom, hogy nekünk is szenvedélyünk, hogy megmutathassuk ezt az örökséget.