Huszár Gál a világon egyetlen példányban létező énekeskönyve, az első poliglott biblia, 17. századi politikai röplapok, a torvaji orgona – több mint 400 különleges tárgy és számtalan történet sorakozik raszterszerűen a Magyar Nemzeti Múzeum második emeletének termeiben, ahol az elmúlt 500 év folyton változó arcaival találkozhat a közönség. A reformáció történetét feldolgozó kiállítás igazi közép-kelet-európai unikum, melyről a tárlat egyik kurátora, Dr. Kiss Erika mesélt nekünk.
Mind időben, mind pedig mennyiségben elképesztő távlatokat ölel fel a kiállítás – hogyan lehet egyáltalán hozzányúlni egy ekkora témához?
Abból a szellemiségből, lelkiségből indultunk ki, amely már a reformáció előtti időket meghatározta. Azt szerettük volna láttatni, hogy a 15. század egyáltalán nem a romlás vagy a kiüresedés évszázada. Nem vallástalan, csak egyházkritikus. Az embereknek fontos, hogy mi történik a lelkükkel. Az üdvösség kérdése felülír mindent. Nem az Isten, sokkal inkább egy olyan szervezet ellen lázadnak, amelyben nagyon sok diszfunkcionális elem van. Törekszenek valami újnak a megteremtésére, és ez az újra való törekvés sokszor az egyházon belülről, a papság és a tanult klerikusok köréből indul. Egyre nagyobb figyelem helyeződik a Szentírás értelmezésére, a szövegkritikára. Temesvári Pelbárt prédikációi már mutatják, hogy a ferences vagy például domonkos rendeken belül is egyre nagyobb jelentőséget nyernek az anyanyelvi prédikációk, és megszületnek az első anyanyelvi bibliafordítások is. Van, amelyik már nyomtatásban jelenik meg – az új gondolatoknak új közvetítő csatornái vannak. Az első teremben kiállított tárgyak ezt a lelkiséget, Európa lelki igényét igyekeznek megragadni, mely köré nagyjából Zsigmond korától kezdve gyűlik az energia. A Krisztus szenvedéstörténetét ábrázoló kicsike képek vagy a hordozható oltárok például már magánáhítatokra készültek, melyek az Istennel való kapcsolat mélyebb megélésének igényéből nőttek ki. Olyan ikonográfiai témák jelennek meg, melyek már Krisztus emberi mivoltát hangsúlyozzák. Az újnak az igénye tehát már jóval a reformáció előtt felbukkan, és hosszú évtizedeken át egymás mellett él a korábbi hagyományokkal. A feszült várakozás persze egyre élesedik, egyre több a kérdésfeltevés, melyekre születnek is a válaszok.
Ezt a feszült várakozást lendíti át egyfajta fordulóponton Luther 1517-ben, amikor Wittenbergben kiszögezi 95 tételét?
Karizmatikus emberként ő adja meg a már amúgy is érlelődő kezdő lökést, de azért ezt sem forradalmian kell elképzelni. Valószínűleg ez amolyan akadémiai vitára felhívó tételsor volt – abból is erre következtetnek, hogy latinul írta, nem köznyelven. Egy nagyon fontos szimbolikus gesztusról van szó, hiszen ezután elfordul az európai kultúrának az iránya, és megszületik az önmagáért felelősséget vállaló ember. Ennek a változásnak az akarása és energiája mindent áthatott. A régit éppúgy, mint az újat. Luther sem kiszakadni akart az egyházból, hanem megjavítani szerette volna azt.
Meddig tart ez a párhuzamosan futó reformlelkesedés, ez a lendület?
Nagyjából az 1540-es évekig, de azért 1526-ban Mohács már egy nagyon fontos cezúra. Erős kiábrándultság jelenik meg az emberekben: hogy történhetett meg mindez, Mária és a szentek hogyhogy nem segítettek. A reformáció gondolatai pedig magyarázatként szolgálnak a kétségekre, kérdésekre. Az 1550-es évektől válnak szét igazán az utak: új egyházak jönnek létre, kialakítják a saját liturgiájukat…
Hogyhogy hagyják?
A Kárpát-medence egy speciális mikroközeg ebből a szempontból: Nyugat-Európában máglya van, súlyos konfliktusok, polgárháborús viszonyok. Nálunk itt a török, a katolikus uralkodók, és egy népesség, akik fokozatosan a reformáció hatása alá kerülnek, és a papjai, prédikátorai is a reformáció híveivé szegődnek. Két szín alatt veszik az úrvacsorát, megnősül a pap, kilép a rendből, világi életet kezd, családot alapít. Az üdvösségről másfajta elképzelést vallanak. Lassú folyamatról beszélünk, a politikának erre nincsen ráhatása. Amikor például megjelennek az anabaptisták, az nagyon erős ellenhatást vált ki Nyugat-Európában. Mire Magyarországra érnek az anabaptista közösségek, teljesen súrlódásmentesen beilleszkednek. Katolikus és református környezetbe egyaránt. Kézművessé válnak, és a tárgyaik a katolikus és református hagyománnyal együtt élnek tovább. A különféle felekezetek használják egymás tárgyait – sokszor a korábbi eszközöket a maguk képére formálva. A 17. század utolsó harmadában igazoltan református úrasztali használatban van Dunapatajon egy hutterita, vagyis újkeresztyén habán korsó. A radikális reformáció képviselői nem misszionálhattak ugyan, de letelepedhettek – a tárgyaik már a 17. században ott vannak más felekezetűeknek a tárgyi világában.
Ezért van az, hogy egy, a puritánnak ismert protestantizmusról szóló kiállításon számtalan aranyló kehely csillog a tárlókban? A katolicizmusból átvett kegytárgyak ezek?
Igen, ezt már többször megkaptuk, hogy itt túl sok a csillogó tárgy, és hogy nem a puritán reformációt mutatjuk meg. Csak azt felejti el az efféle kritika, hogy ez nem egy kincstár, hanem ez az egész Kárpát-medence. Erre a kiállításra százfelől érkeztek anyagok, apró székely falvaktól kezdve pici felső-magyarországi településekig. A zömük nem múzeumi darab. Ezek ma is használati tárgyak, gyülekezetektől kaptuk őket kölcsön. Van köztük olyan, amelyet a pünkösdi úrvacsorához visszakért a Kecskeméti Nagytemplom, mert a konfirmációnál szükségük volt rá. Bizony a református tárgyhasználatban is ott a középkori örökség. A pápistás tárgyakat sok helyütt továbbhasználják, gyakran átkódolva. Itt van például egy korabeli falfestmény 20. század elején készült másolata – hatalmas, hosszú, nagyon keskeny Keresztrefeszítés-ábrázolás. Az eredetije a nagyszebeni templom északi szentélyében látható. A 17. században szépen átfestették, és a középkori képet átkódolták lutheránus festménnyé. Olyan alakokat festettek hozzá, elsősorban krisztusábrázolásokat, amely a lutheri krisztocentrikus teológiának az ábrázolásává vált. Persze van, ahol nem így működött. Kolozsvárott például kidobálták a templomokból a szobrokat. De nem ez a jellemző. A nagyszebeni templomból sikerült elhoznunk egy eredetileg 6 méter magasan felfüggesztett oltártáblát, melyet 1519-ben, tehát már a reformáció után készítettek, de 1545-ben átfestették. Az alul lévő Mária, illetve János evangélista alakját az egyik oldalon Máté evangéliumából vett sorokra, a másikon Ézsaiás próféta jövendölésére cserélték. A textualitás kerül az előtérbe, de azért a képet nem veti el teljes egészében. Megtartja tehát a korábbit, de felviszi rá a saját viszonyát. Nem leradíroz, hanem hozzáfest. Egy picit hozzáad, egy picit elfed. Nagyon fontos identitásképző ez.
Miért vannak a falon lévő tárlókban üres fakkok?
Azokat a területeket jelzik, ahonnan nem tudtunk kölcsönözni, ilyen például Ukrajna, a Dél-Dunántúlon pedig eltűntek a kora újkori tárgyi emlékek. A török jelenléte és a későbbi rekatolizáció megsemmisítette a reformáció korának emlékeit.
IGE-IDŐK – A reformáció 500 éve
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
2017. november 5-ig