Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
2019. január 13-ig
A Magyar Nemzeti Galéria Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című kiállítása a Tate Britainnel együttműködve valósult meg. A Tate ajánlotta a tárlat anyagát a Nemzeti Galériának, vagy a galéria szerette volna a kiállítást? – Erről kérdeztük a budapesti társkurátort, Fehér Dávid művészettörténészt.
Hosszú ideje tervezte az intézmény bemutatni Francis Bacon művészetét, illetve a közelmúlt brit festészeti tendenciáit, és nagy öröm, hogy erre most lehetőség nyílt. A kiállítás a Tate Britainnel együttműködésben, hosszú dialógus eredményeként valósult meg, Londonban All Too Humancímen mutatták be, a kurátora a korszak kiváló szakértője, Elena Crippa volt. A budapesti tárlat – amelyet Elenával közösen rendeztem – csak részben azonos a londonival, bizonyos pontokon a koncepció és műtárgylista is módosult: például itt olyan művészek fontos alkotásai is láthatók, mint David Hockney és Glenn Brown, akik a Tate-ben nem szerepeltek. Nem ez az első eset, hogy intézményünk együttműködik a Tate-tel, korábban a Szépművészeti Múzeum Turner és Itáliacímű kiállítása is a Tate Britain közreműködésével valósult meg, és nagyon bízunk a folytatásban is.
A Londoni Iskolába sorolt művészek az ’50-es, ’60-as évek meghatározó alkotói, de ezt az elnevezést csak 1976-ban használta először R. B. Kitaj. Mit takar a „gyűjtőnév”? Kik tartoznak közéjük, és mi a közös a művészetükben?
Megtévesztő lehet az „iskola” kifejezés, elvégre a szó szoros értelmében nem iskoláról van szó, hanem inkább egymással személyes kapcsolatban álló, de csoportot sosem alkotó művészek köréről. A körbe többek között olyan művészek tartoznak, mint Francis Bacon, Lucian Freud, Frank Auerbach és Leon Kossoff – ők vannak a budapesti kiállítás fókuszában. A négy művész habitusa, festészetfelfogása és alkotói módszere rendkívül különböző: ami mégis összeköti őket a londoni kötődésükön túl, az a festékkel mint sűrű, érdes anyaggal való kísérletezés, a figurális festészet időtlen hagyományaival való párbeszéd, a testies festői felületek és az impasto iránti érzékenység.
Mi volt a jelentősége a csoportnak a brit festészetben? Hogyan tudtak az absztrakt uralkodóvá válásának és az expresszionizmus tombolásának idején pont a figurativitás vállalásával a felszínre törni?
A hidegháborús korszak művészetét az ’50-es években a „keleti” és a „nyugati” színterek közötti szembenállás jellemezte: az előbbit a realizmussal, az utóbbit pedig az absztrakcióval asszociálták. Ez a szembenállás később, a ’60-as évek elején, a pop art és más „új realista” irányzatok megjelenésével feloldódni látszott. A Londoni Iskolához kötődő művészek azonban kívül álltak mindezeken a dichotómiákon. Inkább visszanyúltak a festői alakformálás régi hagyományaihoz, egy hagyományelvű, ám semmiképp sem retrográd festői nyelvet megalkotva.
Miben gyökerezett, illetve milyen irányokban teljesedett ki ez az irányzat?
A tárlat bemutatja a Londoni Iskolához köthető művészek fontos előképeit, olyan klasszikus alkotókat, mint Walter Richard Sickert, Stanley Spencer vagy a nem brit, ám Londonban többször is kiállított és Baconre nagy hatást gyakorló Chaim Soutine. Két iskolateremtő művész, David Bomberg és William Coldstream kiemelten is megjelenik. Bomberg a Borough Politechnikumban többek között Frank Auerbachot és Leon Kossoffot is tanította. William Coldstream pedig a Slade Művészeti Iskolában oktatott, ahol többek között Lucian Freud is adott órákat. Bomberg és Coldstream két gyökeresen eltérő útját képviseli a figuratív festészetnek, ám mindketten rendkívül fontosak a Londoni Iskolához kötődő alkotók pályája szempontjából, akik később maguk is fontos referenciává váltak a következő generációk számára. A kiállításon felvillannak olyan kortárs brit festészeti pozíciók, amelyek a Londoni Iskola érzéki figurációjának örökösei: megjelenik Jenny Saville, Cecily Brown, Lynette-Yiadom Boakye és Celia Paul is, aki nemcsak Freud tanítványa, hanem egy időben élettársa is volt.
Azt már említette, hogy kik állnak a fókuszban, de azt még nem, hogy milyen ívet jár be a tárlat?
A kiállítás nem pusztán a Londoni Iskola festészetét mutatja be, sőt, több szempontból meg is haladja a Londoni Iskola hagyományos narratíváját. A hagyományelvű figurális festészet egyik lehetséges útját vizsgálja, áttételesen pedig magának a festészetnek a helyzetére is rákérdez. A festészet létjogosultságát, aktualitását sokan és sokféleképp megkérdőjelezték a 20. században, ám a kételyek alaptalannak bizonyultak. A német festő, Georg Baselitz, aki a Londoni Iskola művészetét saját művészi gyakorlata szempontjából fontos előképnek tekinti, úgy fogalmazott, hogy a festészeti hagyományokhoz való visszatérés tekinthető az avantgárd egy másik formájának. A tárlaton Francis Bacon, Lucian Freud, Frank Auerbach, Leon Kossoff, R. B. Kitaj, David Hockney, Michael Andrews, Paula Rego és mások alkotásai reményeink szerint igazolni fogják Baselitz állítását.
