Miért lopták el a látogatók az 1959-ben rendezett könyvkiállításról a bemutatott könyvek nagy részét? Szentendrei Képtár A nagy könyvlopás című kiállítása eddig sosem látott dokumentumokkal és interjúkkal kísérli meg a kérdés megválaszolását. És ami a tárlaton kirajzolódik, ennél jóval több: komplex korrajzot ad az értelmiség történetéről a hatvanas években.
Ma egy átlagos háztartásban halmozódnak a képek megjelenítésére alkalmas eszközök, mint a televízió, okostelefon, laptop, tablet: számos kijelző jelenléte jellemzi a mindennapi életet. A képek áramlása soha nem látott mértékeket öltött, ma fogyasztásuk, készítésük és manipulálásuk műveletei rendkívül demokratizálódtak.
Alig pár évtizeddel ezelőtt a képek teljesen más léptékben voltak adottak általános értelemben véve az emberiség, de különösen a szovjet befolyás alatt álló keleti blokk országai számára. Így mai szemmel nézve elképzelhetetlen mértékben volt ingerszegény a hazai kultúra vizuális szempontból. Hogyan érthetünk meg a korlátlan képáramlás, és a képek végtelen lehetőségeinek korszakában egy olyan időszakot, amelyben egy ország, sőt egy egész világrendszer társadalma vizuális, és általában véve: intellektuális ingerektől nagyrészt elzárva élt? Milyen hatással volt ez az értelmiség közérzetére, és milyen stratégiákat alkalmaztak helyzetük javítására? A Szentendrei Képtár A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítása ennek a kérdésnek a megválaszolására törekszik. Árvai Mária és Véri Dániel, a kiállítás kurátorai kutatásuk eredményeit mutatja be, ami Árvai Ország Liliről folytatott kutatásai során véletlenül felbukkant, az 59-es könyvkiállításra vonatkozó elvetett utalás nyomán indult el.
1959-ben a budapesti Műcsarnokban a magyar közönség számára könyvkiállítást rendeztek a francia nyomdaipar legújabb fejleményeit bemutatandó, de a kéthetes nyitvatartási idő végére a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A Szentendrei Képtárban megtekinthető tárlat a magyar kultúrtörténetnek ezt az epizódját tárja fel. Komplex történelmi, társadalmi és politikai kontextusában rekonstruálja ezt az eddig teljesen ismeretlen epizódot. A három teremből álló tárlat első helyiségében az 50-es évekbeli magyar értelmiség helyzetét mutatja be, azt, hogy a tudás és információ megszerzését milyen mértékben korlátozta a rendszer. A következő teremben a Műcsarnokban rendezett 1959-es könyvkiállítás tágabb diplomáciai vonatkozásait tárja fel különös tekintettel a magyar-francia kapcsolatokra, végül pedig az utolsó szekcióban interjúk találhatóak, ahol képzőművészek, művészettörténészek számolnak be személyes emlékeikről a könyvkiállítással kapcsolatban.
A tárlat egyik alapvető célkitűzése, hogy bemutassa a korabeli magyarországi kultúrának a könyvektől, információtól és képektől való hermetikus elzártságát, valamint a könyvkiállítás háttereként a szentendrei tárlat behatóan foglalkozik a képek és könyvek politikai eszközként való felhasználásával is. Egyrészt maga a könyvkiállítás létrejötte is egy komoly politikai gesztus, amellyel a Kádár-rezsim saját elszigeteltségén kívánt változtatni. Másrészt fontos figyelembe venni a könyvkiállítás hidegháborús kontextusát is, így a szentendrei kiállítás bemutatja a könyvekkel folytatott hidegháborús hadviselés stratégiáit is, a CIA programját, amelynek keretein belül sokmillió kötetet juttattak a vasfüggöny mögé.
A kiállításon megtekinthető interjúk alanyai olyan neves képzőművészek és művészettörténészek, mint például Lakner László, Marosi Ernő vagy Passuth Krisztina. Fennállt a veszélye, hogy egy bennfentes, csupán a szakma számára releváns geggé redukálódjon ez a projekt. (Ugyan miért érdekelne egy nem szakmabeli látogatót egy olyan metakérdés, hogy milyen minőségű reprodukciókból tanulták a művészettörténetet az 50-es években?) A kiállítás fő erénye, hogy ezt a veszélyt megkerülve, széles közönség számára releváns és érdekes kérdésfelvetésekkel dolgozik, képes témáját tág kontextusban elhelyezni, és egy korszak szellemiségének keresztmetszetét adni. A tárlaton felsorakoztatott anyagok, az interjúkban elhangzó történetek nem csupán egy szakmai közeg magánmitológiái, hanem egy korszak mentalitásának tünetei: lenyűgözően abszurd lehet bárki számára például az ELTE művészettörténeti tanszékre adminisztratív okokból beiratott vízilabdások története, akik külföldi meccseik után időnként nemcsak érmekkel, hanem művészettörténeti szakkönyvekkel is megrakodva tértek haza. Másrészt teljesen indokolt is szereplésük: személyükben a szocialista rendszer által a társadalomra kényszerített vizuális depriváció által legjobban érintett társadalmi rétegről van szó, mivel a képzőművészek és művészettörténészek teljes egzisztenciája a képekhez kötődik.
A nagy könyvlopást ellentmondások jellemzik: Ez egy olyan kiállítás, ami egy másik kiállításról szól. Egy olyan tárlat, amit két művészettörténész rendez, de mégis egyetlen műalkotás sem látható. A tárlat vizuális ingerekben nem sokkal gazdagabb, mint annak a korszaknak a vizuális kultúrája, amelynek bemutatására vállalkozik: a kiállítást a szövegek uralják, vizuális ingerként a fekete falszövegek tengerében csak a kihelyezett képernyőkön lejátszott videók és a kiállított könyvek színes reprodukciói és borítói vannak jelen.
A kurátorok kutatásai előtt a közönség számára a Műcsarnokban rendezett francia könyvkiállítás teljesen ismeretlen volt, így hiánypótló tevékenységet végeztek a korabeli események feltárásával. Azon felül, hogy egy rendkívül izgalmas, egy egész korszak mentalitásának keresztmetszetét nyújtó történetet dolgoztak fel, nyitott kérdésként áll egyelőre, hogy milyen tágabb kontextusban kerül beágyazásra ez a kutatási projekt. Egyelőre egy kiállítási katalógus kiadását tervezik, amelyben olvasható lesz a kiállításon megtekinthető interjúk teljes szövege.
A nagy könyvlopás
Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött
Szentendrei Képtár
2020. március 1-jéig