Gulácsy Lajos: Na’ Conxypan (Na’ Konxi pan), 1902

A Magyar Nemzeti Galéria földszinti, időszaki tárlatoknak otthont adó termeibe ezúttal Gulácsy Lajos varázsos hangulatú képei költöztek pár hónapra. A nagyszabású életmű-kiállításon látható mintegy kétszáz alkotás új összefüggések megvilágításával tárja fel Gulácsy életének és művészetének magasságait és mélységeit.

Gulácsy. Na’Conxypan hercege címmel nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria újabb csodálatos kiállítása, amellyel a magyar művészettörténet egy igazán különleges, ugyanakkor rendkívül szomorú sorsú alkotójára, az 1932-ben a lipótmezei elmegyógyintézetben elhunyt Gulácsy Lajosra emlékezik.

Gulácsy az a művész volt, akiről rendkívül sokat elmondanak önarcképei. Aki egymás mellett nézi őket (szerencsére ezen a kiállításon ez is megadatik), a magyar művészen, a Rigó utcában lakó, pesti fiatalemberen túl számtalan arcát láthatja még. Volt firenzei lovag a középkor idejéből, velencei márki, piperkőc rokokó gavallér, aszketikus szerzetes, spiritualista mágus, ráadásul ezekhez a képzeletbeli időutazásokhoz új és új neveket talált ki magának: Louis, Lodovico, Luigi Gulaxy, Don Quijote de Gulacsy vagy éppen Na’Conxypan hercege. Gulácsy festői és írói munkásságának legegyedibb teremtménye volt Na’Conxypan, a képzeletbeli város, amely 1902-ben jelenik meg először képein. E kiállítás egyik kuriózuma (számtalan van!), hogy most először láthatja a közönség külön kiállítási egységként, egybefüggő műcsoportként kezelve a művész Na’Conxypan-képeit, azokon pedig a képzelet szülte városka humoros, kedves, bohókás lényeit. Találkozhatnak Piripiri nagyherceggel, Holdkifli kisasszonnyal, Bammal, a tökkelütött házmesterrel, akik olyan tréfás nevű utcákon korzóznak, mint például a Vajkutya utca. Jó lett volna, ha ez a mesevilág megmenthette volna mindattól, ami később történt vele, ám sajnos ő sem menekülhetett el a mindennapok zajától.

A kiállítást érdemes életrajzának átolvasásával kezdeni, amely jól felépített egységekben, a fontosabb évszámokat kiemelve kalauzolja a látogatókat a mindössze negyvenkilenc évet élt Gulácsy életeseményein. Ezután első képei következnek, melyek közt ott van egy 8 évesen festett tájképe, de első komolyabb önarcképe is, amelyet 1904-ben Firenzéből küldött haza a Műcsarnok kiállítására. Édesanyjának így írt művéről: „Beküldtem (…) egy saját arczképet egy itteni tájba helyezve Esti fényben címmel; (…) még ha nem is vesznek be semmit, legalább látják, hogy nem hagyom magam, küzdök, dolgozom, s főleg, hogy külföldön vagyok.”

Ez a külföldön tartózkodás Gulácsy esetében legtöbbször az imádott Olaszországot jelentette. Mély, spirituális vonzódást érzett Itália iránt, menedéket talált az időtlennek tűnő városokban, és itt ébredt rá hivatására is: „Én is piktor vagyok!”- írta Rómából barátjának, Keleti Arthúrnak. Gulácsyt a természetet szenvedélyesen figyelő művészként ismerjük, ugyanakkor a táj számára az ember világának helyszínét is jelentette, a fák közé kastélyokat, kolostorokat festett, szerette megörökíteni az ember alkotta épületeket és benne a mindennapi élet egyszerű alakjait is. Mindezek mellett (ha nem legfőképpen) Itália az ábrándok földje is volt. „Leült egy régi híd párkányára, egy középkori lépcső balustrade-jára és merengett. Ez a merengés volt az ő igazi élete.” – írta róla Kárpáti Aurél. Az Itália bűvöletében című kiállítási egységben számos tájképe szerepel, köztük az egyik legszínpompásabb műve, a Park Bellagióban (Olasz park) című képe, amelyet a híres műgyűjtő, Nemes Marcell vásárolt meg 100 forintért, majd ajándékozott Kecskemét városának 1911-ben. A festményt maga Gulácsy is legjelentősebb munkái között tartotta számon.

Gulácsy Lajos: Zarándokok hazatérése, 1908

Gulácsyról nem lehet Dante-kultusza nélkül beszélni, ez a tárlat is külön részben foglalkozik a témával. A már említett barát, Keleti Arthúr feljegyezte egyszer, hogy a festő saját Dante-kötetét mindig a zsebében hordta és azt rendszeresen olvasta. Az imádathoz hozzátartozott a saját maga által készített (és ezen a kiállításon is látható) Dante-maszk is, amely számára a költővel való állandó kapcsolatát jelentette. Képein is szeretett Dante bőrébe bújni. Erre jó példa, az 1903-ben készült Dante című képe, amelyen egyszerre ismerhetők fel az ő és a költő arcvonásai.

Gulácsy szinte egész életét festményeinek képzeletbeli szereplőiként élte, nem volt ez másképp a szerelemben sem, álmai asszonyát is csak a képein találta meg. Nőideálja a törékeny, álomszerű szépségű leány volt – hasonló Dante Beatricéjéhez. Itt érkezünk el az életmű igézően szép preraffaelita képeihez. Végzetes sorsú szerelmespárok (ahol a férfi mindig Gulácsy volt), valamint eszményeket és vágyakat megjelenítő női portrék sorát festette e korszakában (1904-1908), többek közt olyanokat, mint a Dal a rózsatőről és a Varázslat (A varázsló kertje) című művei. S persze, ha már szerelem, akkor erről a kiállításról sem hiányozhat Gulácsy egyik legismertebb műve, az Égi és földi szerelem kiállítási egységben látható, 1908 körül festett Eksztázis sem.

Gulácsy Lajos: Varázslat, 1906-1907 között

Gulácsy művészeti tájékozottságában is korának gyermeke volt. Stílusán az angol preraffaeliták mellett nyomott hagyott a szecesszió, a szimbolizmus, a rokokó, sőt még az impresszionizmus is, amelyekre mind találunk szép példákat a falakon. Külön egységekben jelennek meg színházi, irodalmi kapcsolatai, illusztrációi is, valamint utolsó korszaka a háború képeivel. A festmények, rajzok mellett eredeti Gulácsy-kéziratok, a művészről készült fotók, illetve kortársainak (id. Markó Károly, Márffy Ödön, Vaszary János, Ferenczy Károly, Kacziány Ödön stb.) néhány jellemző alkotása teszi teljessé a tárlatot.

Sokakra egészen biztosan nagy hatással lesznek Gulácsy édesanyjának írt levelei, képeslapjai is, amelyek tovább árnyalják az „életet félig álmodva élő” művész képét. Sajnos azonban ez az érzékeny, törékeny lélek nem tudott megbirkózni az első világháború borzalmaival, már a képein teremtett képzeletbeli világ sem nyújtott számára vigaszt. A háború kitörésekor idegösszeroppantást kapott, rövid gyógyulási periódus után 1919-től már állandó kezelésre szorult, 1924-től 1932-ben bekövetkezett haláláig pedig végleg a lipóti elmegyógyintézet lakója lett. Életének e korszakában már nem alkotott, a kiállításon látható utolsó képei 1916 és 1918 között készültek.

Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak című versében így írt egyik utolsó találkozásuk után:

„Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman – hisz művész vagy, Lajos –
Babrálsz a párnán ujjaiddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e planéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!”

Na’Conxypan hercege ma a Farkasréti temetőben nyugszik, Borsos Miklós által faragott síremlékét 1941-ben avatták fel.

Gulácsy életmű-kiállításával párhuzamosan Letűnt idők nyomában. Gulácsy Lajos, Fáy Dezső és Keleti Arthúr Itália igézetében címmel egy szép kamaratárlatra is várja a Nemzeti Galéria az érdeklődőket. A kiállítás Gulácsy és tanítványa, Fáy Dezső (1888–1954), valamint író barátjuk, Keleti Arthúr (1889–1969) művészetét mutatja be. A kiállításon mintegy 120 műtárgyat – 25 festményt és akvarellt, csaknem 60 grafikát, valamint 30 litográfiát és fametszetet – láthat a közönség. A képzőművészeti alkotások mellett gazdag dokumentumanyaggal, kéziratokkal, fotókkal, nyomtatványokkal, könyvekkel és személyes emlékekkel ismerkedhetnek meg az érdeklődők.

Magyar Nemzeti Galéria, C épület
2023. augusztus 27-ig