„Nagy szükségünk van arra a mesevilágra, amit körénk szőtt Gross Arnold, és igaz, hogy már régóta nem szövögeti, de úgy tűnik, hogy a zaklatott ezredforduló pont olyan éhes ezekre az idillekre, eszményekre és mesékre, mint az egykori látogatók” – Révész Emese gondolatai ezek, aki Budapesten, a Képező Galériában látható kiállítást nyitotta meg szeptember elején, s egyben A művészet kertje című Gross-album írója is. Tőle idézünk a továbbiakban.
Tavaly, Gross Arnold születésének 95. évfordulóján indult útjára az a most Budapesten láható kiállítás, amely az életében kiemelt fontosságú helyszínekre juttatja el a művész munkáit: tavaly december óta Mosonmagyaróváron, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, Kolozsváron és Tordán járt a tárlat, onnan érkezett a Keleti Károly utcába, ahol a művész lakott – majd októberben innen indul további útjára. A kiállítás maga is az utazásról szól, részben belső utazásról: saját megfogalmazása szerint voltaképpen minden művében, minden figura önmaga, tehát az önmagára való reflexió az egyik legfontosabb része a kiállított anyagnak. A „tájakon való utazás” képei a szülőföldről indulnak, Erdélyből, Tordáról, majd Magyarországon át külföldi városokon és messzi vidékeken keresztül repíti a látogatókat képzeletbeli világokba, voltaképpen az örökkévalóságig, amit Az öröm ünnepe című kép időtlen álomszerűsége fejez ki a legjobban.
Gross egyik legkésőbbi műve a Lexikon címet viseli – mely valójában tenyérnyi pici, de a kiállításon nagyítva is látható –, egy önéletrajz, melybe mindent egyberajzolt, ami valaha is fontos volt az életében. Ennek a képnek a bal felső sarkában kiemelt helyen bőröndök láthatóak, rajtuk nagyvárosok nevei – Baalbek, Róma, Bécs, Krakkó… – ezzel is kifejezve, milyen fontos volt az élete során az utazás. Szinte eszmélésétől fogva, hiszen erdélyi származású, a család már ott is költözött, majd 18 évesen átszökött az újrarajzolt határon, hogy Budapesten érvényesüljön, ahogy tud. És ő érvényesült is, megvetette a lábát, felvették a főiskolára, és hamar ismert tagja lett a kortárs képzőművészeti életnek.
A 65 művet bemutató kiállításon táguló körökben láthatjuk a helyeket, amelyeket felfedezett: először Budapestet és környékét, majd a Balatont, mígnem elindult a nagyvilág felé: Itáliától meg sem állt Indiáig. Utazáshoz kapcsolódó művei közt megjelenik a hagyományos látkép, a finom kis tájképek, a városi látkép, az ún. veduta (amelynek célja az épületek pontos ábrázolása) – némiképp idealizálva a látványt, a panorámaképek, végül a zsánerkép, amikor belevisz egy kis sztorit, bemozgatva a figurákat. A néhol topografikus hűséggel megrajzolt helyszínek sokszor azonosíthatóak, de pont azért lenyűgöző Gross Arnold világa, mert e helyszíneket nemcsak kiemeli a hétköznapi valóságból, hanem körberakja azokkal a fantázialényekkel, amiktől képei igazán sajátos hangulatúak lesznek.
Itália, Róma kiemelten fontos helyszínek voltak számára. E korszakból a Via Margutta című kép több szempontból is érdekes: először is nem egy kép, hanem négy, egy keretbe rakva. Gross nagymestere volt a rézkarcnak, elképesztő aprólékossággal dolgozott, ehhez nagy türelem és kézügyesség kellett. Ez a kép pedig így, ebben a formában ritka példája annak, amikor a próbanyomatokat megőrzi a művész: rajzolás közben nem látni a rézkarclemezen, ami készül, mert nem fehér alapon feketére rajzol, hanem egy alapozott rézkarclemezre. Menet közben lenyomja azt a stádiumot, ahol tart, aztán tovább szövögeti a művet, és ezen a képen négyszer látjuk a folyamatát annak, hogy bontakozik ki előttünk a negyedik, a végleges forma. A másik érdekessége a képnek, hogy a Via Marguttán a mai napig rendeznek művészeti vásárokat, ami egyfajta „műkitétel”, vagyis bárki kirakhatja a művét a kisboltokba, házak falára, kerítésre. Grosst, a szocialista blokkból nézve lenyűgözte ez a szabadság, hogy nincs zsűri, lektor, betiltás, meg „ez a piaci működése a művészeknek”. Ez a kép azért is jellemző rá, mert ő tulajdonképpen mást se fest, mint saját magát és a művészvilágot (a művészet világát): az ő képein mindig a művész és a művészet van a központban, az ő ideális világában mindenki művész lenne. Ez az ideális világ jelenik meg a Via Marguttán is, tele apró, felfedezni való részlettel.
Egy másik műcsoport, ami nagyon hangsúlyosan jelenik meg a kiállításon, azt az álomvilágot mutatja be, ami kicsit menekülés, kilépés a hétköznapok mókuskerekéből. A kádári világban pedig különösen sok menekülő volt, akik mindenféle álomvilágba varázsolták ki magukat, Gross is közéjük tartozott. Ennek a varázslatnak a része az emlékezés: számos olyan képe van, amelyen a varázsos, képzeletbeli, eszményi gyerekkort idézi vissza, köztük természetesen a tordai kertet ábrázoló művek, amelyről a fennmaradt fotók mutatják, hogy a valóságban sokkal puritánabb volt, mint az a Gross által ábrázolt édenkert, ahol például a gyerekkori összeeszkábált hinta átjáróvá válik a transzcendens, a túlvilág felé.
Ezek az utazások tehát részben fizikai, részben képzeletbeli utazások, feloldódások a jelenkorból, a saját hétköznapi életéből, kicsit mindannyiunkat arra késztetve, hogy elrugaszkodjunk a földről, és felszálljunk a Gross-féle léghajóra. De vigyázat, aki erre az utazásra indul, nagyítóval felszerelkezve tegye – igaz, több kép kinagyítva is szerepel a falakon, mégis az eredeti műveket bogarászva válik igazán teljessé az élmény.
A cikkben szereplő kép: Gross Arnold: A tordai kert II., 1989
GROSS ARNOLD 95 – Utazások valós és képzeletbeli tájakra
Képező Galéria, Budapest
2025. október 2-ig