Életre szóló találkozások Claudia Andujarral és Erdős Kamillal

Mindannyiunk életében vannak sorsdöntő találkozások, ám nagyon kevesen vannak azok, akik egy ilyen találkozás után egész életüket annak szentelik, hogy segítsenek másokon. Közéjük tartozik Claudia Andujar, az amazóniai janomami indiánok földjét és kultúráját még ma is szinte sajátjaként óvó és féltő, magyar származású fotográfus és a cigány közösségekben „álruhában járó” legendás kutató, a „szőke cigány”, azaz Erdős Kamill etnográfus. Kettejük tárlata most alig pár lépésre található egymástól a Néprajzi Múzeumban, mindkettő csodálatos és maradandó kultúrélmény.

A Magyarországon először kiállító Claudia Andujarról (1931) itthon kevesen tudnak, pedig a magyar apától és svájci anyától származó fotóművész és indiánjogi aktivista élete Nagyváradról indult, ahol tizenhárom éves koráig nevelkedett. Gyermekkorát a második világháború szakította félbe: édesapját és annak családját gettóba zárták, majd elhurcolták, végül mindannyian koncentrációs táborokban haltak meg. Neki sikerült édesanyjával először Budapestre, majd Bécsbe menekülnie, ahonnan Svájcba, majd New Yorkon át Brazíliába emigráltak.

Brazíliába érkezve először utazási élményeit kezdte megörökíteni, az így készült fényképeket pedig albumba tette, és feljegyzéseket ragasztott melléjük. Ez nemcsak hivatásának megtalálását, hanem a brazil kultúra és társadalom felfedezését is jelentette számára. Az 1960-as évekre stílusa egyre kiforrottabbá vált, olyannyira, hogy a maga szervezte utazásai során készült sorozatait ekkor már brazil folyóiratoknak ajánlotta közlésre. A nagy szorgalmú autodidakta fotósból idővel hivatásos fotóriporterré vált.

Szociális érzékenysége már pályája kezdetén is megmutatkozott, előszeretettel fordult a társadalom kevésbé ismert vagy elfogadott csoportjai felé, több fotóriportot publikált őslakosokról, prostituáltakról, droghasználókról, homoszexuálisokról. A kiállítás szép válogatást nyújt ekkor készült képeiből, itt szerepel például az 1960-as évek első felében készült Brazil családok című fotóriportja, amelynek részeként négy, különböző társadalmi és kulturális környezetben élő család mindennapjait követte nyomon fényképezőgépével. Nem a brazil emberek idealizált képét akarta e fotókkal megteremteni, hanem antropológiai érdeklődéssel, szinte láthatatlanul figyelte a konkrét, hétköznapi valóságot. Rögtön mellette láthatóak egy dél-brazil bábaasszony, majd egy helyi csodatévő „doktor” munkáját feldolgozó naturalista hangulatú képei, amelyek egyedi bepillantást engednek e két különleges világba.

A már említett sorsdöntő találkozást az 1970-es évek eleje hozta el számára. Érdeklődésének középpontjába ugyanis ekkor egyetlen amazóniai indián törzs került, a Braziliában élő janomamik. Életüket fél évszázadon keresztül követte nyomon, és további művészeti projektjei is mind hozzájuk kötődtek. A találkozás életre szóló élménnyé, egyben feladattá vált számára. Történetüket, kultúrájukat megismerve és megszeretve egyre inkább féltő aggodalommal kísérte életüket. A kezdeti rövidebb találkozások után hosszabb időre is hozzájuk költözött, amelynek hatására fotói egyre bensőségesebbé váltak. A janomamik közt eltöltött hosszú idő segítette saját múltjának és egyúttal családi tragédiáinak feldolgozásában is.

Az évek során elkerülhetetlenül szembesült a törzsre leselkedő veszélyekkel is, így az illegális fakitermelőkkel, az egyre növekvő számú és a vizeiket szennyező aranybányászokkal, a földjeiken álhaladó Északi Autóút tervezett megépítésével és a területeiket, erdeiket kisajátítani kívánó politikai érdekekkel. Élete meghatározó céljává vált a törzs túlélésének segítése, olyannyira, hogy 1978-ban társaival alapítványt hozott létre, amelynek kulcsszerepe volt abban, hogy a brazil kormány 1992-ben elismerte a janomamik földhöz való jogát, és létrehozta a túlélésüket biztosító Janomami Őslakos Területet.

A kiállításon látható fotók érzékletes képet adnak a janomami indiánok életéről, kultúrájáról, szeretetteljes családi és törzsi kötelékeikről, spirituális világukról. Ahogy haladunk időben előre a képek egyre komorabbá válnak, láthatjuk, hogy milyen változásokat idézett elő a „civilizáció” betörése, így a különböző, általuk addig nem ismert betegségek felbukkanása. Ez utóbbihoz kapcsolódik Andujar Megjelöltek című sorozata is, amely képein a törzs tagjai nyakukban sorszámokat tartva néznek kamerájába. Egy átfogó, Andujar által koordinált egészségügyi program megvalósításához kellettek ezek a fotók, amelyek amolyan nyilvántartó lapokként szolgáltak a későbbi védőoltásokhoz, egészségügyi ellátásokhoz. Néhány év alatt majdnem ezer nyilvántartási célú portrét készített, de csak évtizedekkel később mutatta meg kiállításon is őket. A számmal megjelölt, fényképezőgépbe néző indiánok fekete-fehér fotóival Andujar egyértelmű kapcsolatot teremtett saját családtörténete, a holokauszt emléke és a szándék között, hogy új, választott hazájában felhívja a figyelmet a janomamik veszélyeztetett élethelyzetére, bemutatva, hogy a megjelölés a halálnak és az életnek egyaránt eszköze lehet.

A kiállítás képeinek megtekintése után (vagy akár előtte) érdemes leülni és meghallgatni azt a 2019-ben készült megható és elgondolkodtató interjúfilmet, ahol Andujar majdnem végig magyar nyelven osztja meg gondolatait és életének fontos eseményeit a kiállítás látogatóival. Ebben a dokumentumfilmben szólal meg a törzs sámánja is, bölcs szavai ébresztően hatnak a városi fülnek.

A Néprajzi Múzeum innen néhány lépésre található másik időszaki kiállítása már hazai vizekre evez: a fiatalon elhunyt Erdős Kamill (1924–1962) etnográfus, nyelvész Magyarországon végzett kutatásaival ismerteti meg az érdeklődőket. Ahogy Claudia Andujar tárlata, úgy ez a kiállítás is igazi kuriózum, hiszen a gyulai Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményében őrzött Erdős Kamill-hagyatékot, azaz a 20. századi magyarországi cigányság körében végzett egyszerre progresszív és szubjektív kutatás eredményeit most először ismerheti meg a közönség.

De ki is volt Erdős Kamill? Néprajzkutató, vagy ahogy saját korában megfogalmazódott: „kém”, esetleg „cigány gróf”?  – teszi fel a kérdést a kiállítás felvezetője. S vajon nélküle tudnánk-e, hogy ki volt Paprika Benő, Jakab László cigánykovács, Baranyi Dezső vagy Kolompár János, Mujkó?

A sokat betegeskedő, fiatalon tüdőbajban elhunyt Erdős Kamill az 1950-es években kezdett a Békés megyei, majd a magyarországi cigányság iránt érdeklődni, és ez az érdeklődés később fontos, nagy szeretettel végzett munkává és életfeladattá vált. Bejáratos volt minden cigánytelepre, tudta, hogyan kell köszönni, énekelni, pálinkát inni, sőt ismert sündisznó- és libapörköltrecepteket is. Életében mindössze három tanulmánya jelent meg magyarul, valamivel több pedig angol, illetve francia nyelven, de fotókból, magnószalagokból, kéziratokból álló, az Erkel Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékát még akkor is nagy becsben tartja a hazai néprajzkutatás, ha az eddig feldolgozatlan maradt.

Miközben Erdős Kamillt nemzetközi tudományos szervezetek kívánták tagjaik között látni, ő nyaranta bajuszt növesztett, beszerzett egy zöld szalagos kalapot, és kitalálva magának egy fiktív törzset, lengyel cigány grófnak, néha felvidéki félcigánynak adva ki magát, elindult felfedezni és megfigyelni a cigányok életét, először Békés megyében, majd az Alföld és Észak-Magyarország más területein is.

Sajátos kutatómódszeréhez hozzájárult, hogy a cigány/romani nyelv több változatát is tökéletesen beszélte (nem egyszer a kórházban, betegtársaitól tanulta őket), jól ismerte ennek a kultúrának a belső törvényszerűségeit. Így egy olyan korszakban tudott hiteles néprajzi anyagot rögzíteni, amikor a cigány közösségek – évszázados kirekesztettségük következményeként – még zártak voltak, az idegent gyanakodva fogadták, a fényképezéstől pedig féltek.

A kiállítás e páratlan hagyaték megszólaltatására tesz kísérletet többféle módszerrel. A kurátorok fényképeket olvastak össze a tanulmányokkal, kéziratokkal, hangfelvételekkel, rekonstruálták Erdős Kamill kutatói módszereit, igyekeztek megérteni azt a sajátos testvériséget, amelyet a társadalom peremére szorult emberek iránt érzett.

Mindemellett arra is törekedtek az etnográfusok, hogy a hagyatékot visszavigyék azokba a közösségekbe, ahol egykor Erdős Kamill járt, nyomára bukkanjanak azoknak, akik ezeken a képeken szerepeltek. A kutatás során olyan érzékeny történetek bontakoztak ki, mint a ma is élő Kanalas Terézé, a már rég halott apák és nagyapák emléke, vagy a roma holokauszt Erdős Kamill által is tapasztalt következményei. Ennek köszönhetően sosem látott módon váltak érzékelhetővé a cigány-cigány, a cigány-nem cigány, a cigány-a cigányság iránt érdeklődő kutató viszonyrendszerei.

A kiállítás főcíme – Istennel talállak, testvérem! / Devlesa arakhavtu, phrala! – egy bevett köszöntési formula, amelyet Erdős Kamill akkor használt, amikor cigány barátaival levelezett (e levelekbe bele is olvashatunk a kiállításon), de akkor is, amikor ismeretlen cigány közösségekbe toppant be. A tárlat, bár számos néprajzi témát – esküvő, sirató, hiedelmek, mesterségek – felsorakoztat, nem a néprajzi tárgyakat, hanem az embert, az emberi kapcsolatok sokféleségét állítja középpontba.

Erdős Kamill és Claudia Andujar tárlata kétségtelenül sokat tanít elfogadásról, egymás felé fordulásról, két kultúra barátságáról, emberi lélekről, de legfőképpen a szeretetről és arról az önzetlen és kitartó munkáról, amit egyik ember a másikért tehet.

Képek forrása: Néprajzi Múzeum

Indiánok. Lelkek. Túlélők. Claudia Andujar fotókiállítása
Néprajzi Múzeum, Budapest
2024. június 30-ig

Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek
Néprajzi Múzeum, Budapest
2023. december 31-ig
(utána vándorkiállításként lesz látható az ország több pontján)