A Szépművészeti Múzeum korinthoszi oszlopaira kifeszített molinó már messziről hirdeti, hogy a kilenc évvel ezelőtti nagy sikerű kiállítást követően idén ismételten rácsodálkozhatunk Paul Cezanne, a dél-francia mester zsenialitására. Azonban míg a korábbi 2012-2013-as Cézanne és a múlt. Hagyomány és alkotóerő címmel bemutatásra került anyag a festő és fogadott mestereinek – többek között Michelangelo és Poussin – kapcsolódási pontjaira koncentrált, addig a jelenlegi tárlat Cezanne művészetének az utókorra, mindenekelőtt az európai avantgárd irányzatokra gyakorolt erőteljes hatását példázza. S teszi mindezt a kiállított művek gondos szelekciójának köszönhetően rendkívül közérthető és izgalmas módon, ezáltal valódi vizuális élményhez juttatva a látogatót.
Korántsem hétköznapi élmény a kiállítótérben állva a festmények és a grafikák fizikai valóján keresztül megtapasztalni a 20. század, legalábbis az első 30 év művészeti irányzatainak egymásra rétegeződött jelenlétét. Ehhez Cezanne személye, mint a modernizmus egyik legjelentősebb előfutára tökéletes kiindulópontként szolgált, ugyanis „életműve az első, 1895-ös párizsi kiállítása, majd a halálát követő 1907-es, a párizsi Őszi Szalonon megrendezett monografikus bemutató óta a kortárs képzőművészek, írók, költők, filozófusok, művészettörténészek érdeklődésének középpontjában állt”.
A kiállítás a mestert és a hozzá kapcsolódó művészettörténeti viszonyrendszert többek között a jelenre vonatkoztatva vizsgálja. A hosszú évekig tartó kutatómunkák eredményeként a kiállított anyag új szempontok és összefüggésrendszerek mentén, tematikus egységekbe rendezve kerül bemutatásra. A szervezők célja, ahogy az a tárlat fő szövegében is megfogalmazásra kerül, nem egy hatástörténeti kiállítás létrehozása volt, sokkal inkább egy tértől és időtől független kapcsolati háló felállítása, amely főként orosz, holland, német és magyar vizuális és szellemi csomópontok szerint szerveződik. Ebben a komplexitásban kerülnek párhuzamba Cezanne és Piet Mondrian, Paul Klee, Lyonel Feininger, Bortnyik Sándor, Huszár Vilmos, Mihail Larionov, Kazimir Malevics vagy Friedrich Vordemberge-Gildewart alkotásai.
Cezanne alakja, akire Picasso szavaival élve mint „fogadott apa” tekintettek mindazok, akik formabontó módon közelítettek a művészethez, a fentebb felsorolt, ugyancsak rendkívüli életművel rendelkező művészek szemszögéből rajzolódik ki. A reprezentatív válogatás Cezanne szülővárosának, Aix-en-Provence, valamint az impresszionistákkal – elsősorban Édouard Manet és Camille Pissarro, aki rendszeresen tanácsokkal látta el a fiatal festőt – való kapcsolatának bemutatásával veszi kezdetét. Ezt követően az életművének a konstruktív, konkrét irányzatok kialakulásában játszott szerepéről az egyes szekvenciákon – mint például Bortnyik Sándor festménye (Mértani formák a térben), amit a Szépművészeti Múzeum Gyűjteményébe tartozó Cezanne A tálaló című munkája ihletett – keresztül nyerhetünk tanúbizonyságot.
Cezanne, aki nagy kedvelője volt a klasszikus művészeteknek mindvégig nyitott maradt az újító gondolatok előtt. Maurice Denis Cezanne-nal folytatott beszélgetése nyomán 1907-ben született tanulmányában a „spontánul klasszikus” megnevezéssel illette, amely a kiállításon szereplő Fürdőzők sorozatának néhány bemutatott darabja láttán érthető meg igazán. Ez is egyike annak a sokféle olvasatnak és rétegnek, amely Cezanne festészetét jellemzi, és amely révén a mai napig hatással van a művészetre.
Cezanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig
Szépművészeti Múzeum, Budapest
2022. február 13-ig