Barabás Miklós-kiállításra menni mindig nagy öröm, különösen igaz ez, ha azon soha nem látott remekműveket is bemutatnak. A Magyar Nemzeti Galéria tárlata most éppen ilyen, a kiállított 125 alkotás közül többel most először találkozhat a közönség. A kiállítás azonban nemcsak ettől különleges, hanem attól is, hogy a festőként, elsősorban arcképfestőként ismert Barabás gazdag életművének részleteit ezúttal olyan grafikai műfajokon keresztül mutatja be, mint az akvarell, a rajz vagy a litográfia.
Barabás Miklós 125 éve, 1898. február 12-én hunyta le örökre a szemét. A szerencsés festők közé tartozott: ő sosem volt meg nem értett művész, vagy olyan, aki nem tudta eladni képeit. Ellenkezőleg! Barabás Miklós volt az első festőművészünk, aki kizárólag a művészi honoráriumából meg tudott élni, mégpedig úgy, hogy egyre növekvő családját is el tudta belőle tartani. Persze ehhez a szerencse nem elég. Rendkívüli tehetséggel áldotta meg az ég, amelyhez nagyfokú szorgalom és munkabírás is társult, és persze egy olyan emberi jellem, amely ma is példaértékű.
Élete a háromszéki Kézdimárkosfalváról indult, és már iskoláskorától maga kereste kenyerét. Szegény család sokadik gyermekeként született, sokat éhezett, de hamar rájött, hogy rajzolással fenn tudja tartani magát. Erről így írt önéletrajzában: „1823 elején, mikor betöltöttem tizenharmadik évemet, édes atyám meghalt, most már az ő támogatása is megszűnt. Így aztán a tanév vége felé a száraz collegiumi czipón kívül csak akkor ettem meleget, ha szereztem néhány garast egy-egy koszorú festésével, a miket tanulótársaim számára készítettem. …már hétéves koromtól kezdve a szabad időmben legkedvesebb időtöltésem a rajzolgatás volt.”
A Nemzeti Galéria kiállítása tematikus és részben kronologikus egységeken keresztül kíséri végig a művész hosszú életpályát a gyermek- és fiatalkori rajzaitól kezdve az öregkori vízfestményekig. A pályakezdést követően különösen lényeges Barabás 1834–1835 közötti itáliai tanulmányútja, amely út során készült képek előtt állva egyszerre gyönyörködik a szem a megfestett tájban, és ámul az elme a művész rajztudásán. Járt Velencében, Firenzében, Bolognában, Nápolyban, Rómában, ott volt Capri ma is híres Kék barlangjában, de a saját szemével látta a Vezúv 1835-ös kitörését is. Ezen az úton történt életének egyik sorsdöntő találkozása is, itt ismerte meg William Leighton Leitch skót festőt, akinek köszönhetően megismerkedett az angol akvarellfestés technikájával. „Egyszer hazáig kísértem s e közben kikérdeztem: van-e sok vázlata? Igennel felelt s erre megkértem, szabad-e megnézni? Szívesen föl vitt a szobájába s a látott dolgok ugyancsak megleptek, mert azon auqarellek után, amiket Bécsben láttam, egészen más fogalmam volt az auqarellről. Hisz ennek talán még a festékei sem olyanok, mint a bécsi művészekéi” – írta a már említett önéletrajzában. Tőle tanulta azt is, hogy sose használjon fekete színt a vízfestéshez. „A fekete szegény festék” – mondta neki Leitch, majd egy vehemens mozdulattal ki is dobta az ablakon Barabás addig használt fekete festékeit. A kiállításon Barabás olasz útján készített képei mellett – összevetésképpen – a skót művész és más angol akvarellezők munkái is megtekinthetők.
Itália után a tárlat külön egységet szentel a festő portréművészetének. Barabás változatos technikákkal örökítette meg a közélet legfontosabb szereplőit, irodalmárokat, művészeket, politikusokat, vagy épp a közönség kedvenceinek számító színészeket, muzsikusokat, akiknek arcvonásaira évtizedekkel később is pontosan emlékezett. Ebben a szekcióban láthatjuk a Petőfiről készült kevés egykorú arckép egyikét.
A tárlat különleges színfoltjai a grafenbergi vízgyógyintézet mindennapi életét bemutató grafikái. Barabás gyakori fejfájása miatt érkezett a német hegyi fürdőbe, ahol, bár elhatározta, hogy csak pihenéssel fogja tölteni idejét, végül nem bírta ki, hogy ne vegye elő rajzkészletét. És milyen jól tette, hiszen a terápiáról (ülőfürdőről, padlásszobájáról, az intézményről) készült rajzai ma fontos kordokumentumok.
Barabás sokoldalúságáról tanúskodik, hogy korabeli divatrajzai, sajtóillusztrációi, karikatúrái és csoportos életképei is tulajdonképpen műfajteremtőnek tekinthetők. Számos zsánerjelenetet komponált korabeli szövegekhez, előfordult az is, hogy az ő rajza ihletett szerzőket költemények megírására. Nemcsak a Magyarországon megjelenő sajtótermékek számára dolgozott, hanem külföldi lapoknak is. A mindennapi élet történésein kívül olyan történelmi eseményekről is tudósított, mint a Lánchíd alapkőletétele, majd az építkezés maga vált pesti látképeinek főszereplőjévé, de többször volt műveinek és cikkeinek témája az építésvezető, Clark Ádám is, aki, mint ahogy az Barabás visszaemlékezéséből kiderül, bizony először fordítva, fejjel a híd felé rakatta fel az oroszlánokat.
Külön tematikus egység foglalkozik pesti vedutáival, amelyek mellett a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményéből Rudolf von Alt által ugyanabban az időszakban készített pesti látképek láthatók, így kiváló alkalom nyílik a két művész komponálási módszereinek összehasonlítására, illetve a reformkori Pest és Buda látképeinek böngészésére.
Barabás Miklós élete vége felé ismét visszatért a portréfestészethez és ekkor bontakozott ki érdeklődése az öreg, terebélyes fák, a sűrű parkok iránt is. Csodálatos műveket készített a villája közelében lévő városmajori fákról, de a svábhegyi és a bártfai erdő is szeretett témái közé tartozott. A kiállítás végén ezekből is láthatunk szép példákat.
Képek forrása: Magyar Nemzeti Galéria
Barabás Miklós, a rajz mestere
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
2024. január 14-ig