A Kogart Tihany Kondor Béla alkotásait bemutató tárlatán a látogatók egy olyan alkotással is találkozhatnak, amelyről évtizedekig alig néhányan tudták, hogy egyáltalán létezik még. A kiállításról és a lappangó műről a tárlat kurátorával, Marosvölgyi Gáborral beszélgettünk.
Kondor Béla sokoldalú életművéből egy speciális optikán keresztül válogat a Kogart Tihany kiállítása. A művészettörténész Kovács Péter hetvenes években született gondolatát kölcsönvéve a tárlat Kondor Bélát „az utolsó ikonfestőként” mutatja be a közönségnek. Milyen kurátori koncepció húzódik meg e döntés mögött?
Az ikonfestő kifejezés egyrészt szó szerint is érthető, hiszen Kondor átvette az ikonnak mint képtípusnak a szerkezetét, ugyanakkor – ahogy azzal Kovács Péter említett cikkében találkozunk – a hagyományok továbbvitele és újragondolása értelmében vett erkölcsi magasságnak, színvonalnak a mércéjeként is szolgál az ikonfestő kifejezés. Összefoglalni morális alapon a világ egy kozmikus képét – talán ez van emögött a nehezen megfejthető, de nagyon találó kifejezés mögött. Igyekeztem bemutatni, hogy a képtípuson keresztül a vallásos tematika hogyan szívja magába fokozatosan egy világmodell funkcióit; ez miként bővül ki mindenre, ami a világban fontos; majd levetve az ikonok vallásos tematikáját a konstrukció válik fontossá abban, ahogy ez a világ felépül. Bár nem tudtam kifuttatni a későbbi évek során keletkezettt fotogramokra, azokban ez egy totális, apokaliptikus világképpé válik, ami azonban mindenképpen beleérthető ebbe a szép sorozatba.
Mely műveken vagy műegyütteseken keresztül mutatja be a kiállítás ezt a folyamatot?
A kiindulópont a vallásos téma és ennek a nagyszabású művei – mint a Pléh-Krisztus vagy A szentek bevonulása. Ezek nagyméretű komplex munkák, amelyek jobban őrzik az ikonos szerkezeteknek vagy a trecento oltároknak a felépítését, és témájukban is kötődnek a valláshoz. Természetesen nem nevezhetők sem az egyházi művészet körébe sorolható alkotásoknak, se vallásos műveknek, egyszerűen csak témájukban érintkeznek ezzel a területtel. A következő termekben látható az Ikonosztáz-sorozat, majd az oltártípusú művek, a Katalin-oltár vagy a Szárnyasoltár Dózsa emlékére. Utóbbi már lényegében pszeudo-mű, nem is igazán nevezhető oltárnak, hanem annak egy lebontási, lebomlási folyamata. A királyképek is ide sorolhatók, ebből a Darázskirály című mű a legemblematikusabb, amely már profán tematikával, de még mindig az ikonoknak a szerkezetét, az arany hátterét, mozaikszerűségét idézi. Az ezeket követő konstruktív alkotásokkal – mint a Burkolók, építők című kép – egy olyan világépítő modellt mutatok be, amely nagyon érdekesen reflektál a korabeli szocreál munkákra is. Ami a szocreálban kiüresedett kliséként jelenik meg, az Kondornál tartalommal teli, hagyományban gyökerező modellként funkcionál, és látható, hogy az ikonokból származik e képek szerkezetessége. Az utolsó teremben a legszemélyesebb munkák találhatók. A Jónás próféta és a keresztre feszített Krisztus ábrázolásai a saját és az emberiség képét helyettesítő Kálvária-képek, amelyek már gesztusmunkáknak is beillenének. A kiállítás kiegészítéseként jelennek meg a Hamlet- és Blake-illusztrációk, amelyek egy teljesen más metszetét mutatják meg a kondori életműnek egyrészt a sokszorosított grafikák, másrészt a könyvillusztrációk felől. Olyan narratív történetek ezek, amelyek szintén egyfajta világmodellé tudnak alakulni Kondor keze alatt.
Izgalmas látni, ahogy ezekben az illusztrációkban a költőként is működő Kondor hogyan közelített képzőművészként a nagy elődök műveihez. Korántsem „tükörfordítások” a képei. Mindegyik alkotás több rétegű párbeszéd: filozófikus, szellemes, humoros jelentésrétegekkel, nem egyszer vicces ellenpontokkal. Ön hogy látja, mi jellemzi Kondor sajátos magánmitológiáját, világmodelljét?
Tényleg erről van szó, Blake-kel és általában az illusztrált szöveggel a művész párbeszédet folytat, de a bonyolult szimbolikájú szöveg még bonyolultabb lesz, amikor közelébe kerül a kondori szimbolikának. Kondor eleve rendelkezett már egy adott szimbólumkészlettel: angyalokat, különböző gépezeteket ábrázolt. Apokaliptikus világképet épített, amit anakronisztikus elemekkel vegyített. Nagyon sok inspirációt kapott Blake-től abban, hogy hogyan lehet szabadon a görög-római mitológiától kezdve a Biblia elemein át más, profán mitológiák, a germán, kelta mondakörök elemeit felhasználva – ahogy Blake is tette – összegyúrni egy koherens világot.
A kiállításon látható egy olyan mű, amely hosszú ideig lappangott: a cserépváraljai katolikus templom tabernákuluma. A tábla egyik oldalán egy sajátos Szentháromság ábrázolást, a másikon egy angyalt láthat a látogató. Hogyan került ez a mű az Önök látókörébe, és mi a története?
Az a legszerencsésebb, amikor a kiállítás tervezése során valaki jelentkezik azzal, hogy van nála egy lappangó mű, és ha ezt időben teszi, be tudjuk illeszteni a tárlatba. Ez a tabernákulumajtó egy funkcionális mű volt, mondhatni ez már az egyházi művészet körébe is sorolható lenne, de mégis ennek egy sajátos, kicsit profán, modern értelmezését adja. A templom építészének családja keresett meg minket, nagyon örültünk neki. Sajnos nincsen túl jó állapotban, hiszen átfestették, sokáig lappangott, nem nagyon foglalkoztak vele, a restaurálására történtek kísérletek, de már ebben a formájában is nagyon érdekes, pláne a háttértörténetével. Izgalmas, hogy a korabeli kultúra hogyan viszonyult ehhez az egyházművészethez, annak egy modernebb formájához, hogy maguk a lakosok igazából nem nagyon tudtak mit kezdeni ezzel a formabontó szimbolikával, amely egy kicsit másképp tálalta számukra az egyházi ikonográfiát, úgyhogy ez a mű sajnos nem is nagyon talált befogadásra. Mi éppen mint kuriózumot igyekeztünk bemutatni a tárlaton, nem utolsó sorban azért, mert az elmúlt harminc-negyven évben nem nagyon láthatta a közönség, nagyon kevesen tudtak róla, hogy ez az alkotás egyáltalán még létezik.
Kondor Béla, az utolsó ikonfestő
Kogart Tihany
2019. szeptember 15-ig
GALÉRIA:
Képek forrása: Kogart Tihany
