Komoly kihívásokkal kellett szembenéznie annak a nőnek, aki a 20. század első felében filmkészítő szeretett volna lenni az Egyesült Államokban. Miközben a nők részt vettek az „álomgyár” nyersanyaggal való ellátásában, nem lehetett kétség afelől, hogy a termékek előállítói, vagyis azok, akik a kamera mögött foglaltak helyet, férfiak. Ruth Orkin (Boston, 1921. szeptember 3. – New York, 1985. január 16.) nem választhatta azt a pályát, amely iránt elhivatottságot érzett – legalábbis nem úgy, ahogy elképzelte –, és ez alapvető módon határozta meg fotográfiai munkásságát. Orkin vizuális nyelve a fotografikus kép és a film, a mozdulatlanság és a mozgás találkozásánál helyezkedik el. Fotóművészetében a tér magában hordozza az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának.
Ruth Orkin díjnyertes amerikai fotóriporter és filmes Mary Ruby némafilmszínésznő és Samuel Orkin, az Orkin Craft nevű játékhajók készítőjének egyetlen gyermekeként, az 1920-as és 1930-as évek hollywoodi aranykorában nőtt fel. Tízéves korában kapta meg első fényképezőgépét, egy 39 centes Univexet, ekkor még iskolatársait, tanárait fotózta. Tizenhét évesen kerékpárral indult útnak Los Angelesből, hogy megnézze az 1939-es New York-i világkiállítást, útközben pedig végig fényképezett, a három hónap történéseit fotófilmként örökítette meg.
Az 1940-es évek elején, miközben riportfotográfiát tanult a Los Angeles-i City College-ban, olyan nagy képes magazinok számára készített fotóriportokat, mint a Life, a Look és a Ladies Home Journal. 1943-ban New Yorkba költözött, mikor a város nagy urbanisztikai átalakulása zajlott: „vízszintes városból függőlegessé vált”, sosem alvó térré, mely sok beállításban jól fotózható. Orkint kevésbé a város méretei, mint az apró elemei érdekelték. Éjszakai mulatókban fényképezett, nappal pedig csecsemőkről készített képeket. Az 1940-es években az összes nagy magazinnak dolgozott, nyaranta pedig Tanglewoodban fényképezte a fesztiválra készülő zenészeket, köztük a kor olyan nagyságait, mint Leonard Bernstein vagy Isaac Stern. Ebben az időben nem volt még női fényképész New Yorkban, ő önálló karriert épített magának.
Egy ideig küldöncként dolgozott a Metro-Goldwyn-Mayernél, és miközben ide-oda futkosott a részlegek között, mindig talált időt arra, hogy nézelődjön; az így nyert tudást állóképeiben kamatoztatta. A mozi iránti lelkesedése azonban mindvégig ott munkált a fotográfiáiban. Annak ellenére, hogy nem álmai hivatásának élt, Orkin igyekezett a film keretein belül dolgozni, kialakítva egy olyan, a mozgó- és az állókép között elhelyezkedő vizuális nyelvet, amely két párhuzamos időkezelés között biztosít folyamatos párbeszédet.
1951-ben a Life magazin Izraelbe küldte, hogy végigkísérje az Izraeli Filharmonikusok turnéját. Orkin, aki innen Olaszországba ment, Firenzében ismerkedett meg egy művészettörténetet tanuló honfitársával, Ninalee Craiggel, aki leghíresebb képe, az Amerikai lány Olaszországban modellje lett. A fotó az eredetileg Utazz bátran egyedül címet viselő „fotóregény” része volt, amely azt mutatta be, hogy mivel szembesültek a nők a háború utáni Európában, ha bátran, egyedül útnak indultak.
New Yorkba visszatérve Orkin összeházasodott Morris Engel fotográfussal és filmrendezővel, akivel két játékfilmet is készítettek közösen. Ezek egyikét, a ma már klasszikusnak számító A kis szökevényt 1953-ban Oscar-díjra jelölték, és ugyanabban az évben elnyerte a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díját. A New York-i Central Parkra néző lakásukból Orkin a futóversenyeket, felvonulásokat, tüntetéseket fényképezte, és megörökítette az évszakok váltakozását. A képek az Egy világ az ablakomon át és a További képek az ablakomból című, széles körben elismert albumokban jelentek meg.
Orkin fotográfiáit látva egyértelmű, hogy a mozi szelleme – ami a legkorábbi képektől kezdve változatos formákban jelenik meg életművében – belopódzik a képkocka apró repedéseibe, kettős mélységet hozva létre, amelyben megindul a mozgás: egy szikra, egy nyom, amely „filmes időkezelést” zár körül, egy szimulált időtartamot, ami a mozi egyik láthatatlan trükkje – mert végső soron mi más a film, mint a mozdulatlanságból létrehozott mozgás művészete?
Orkin sorozatokkal, a mozgás felbontásával, megkettőzéssel, egyidejűséggel és szimultaneitással igyekezett az állókép pillanatnyi idejét kombinálni a film szimulálása érdekében. Vizuális nyelve a fotó és a film, a mozdulatlanság és a mozgás találkozásánál helyezkedik el. Fotóművészete olyan olvasztótégely, amely visszaállítja az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának.
A rákkal folytatott hosszú küzdelem végén Orkin New York-i otthonában hunyt el 1985. január 16-án, ahol csodálatos fotóhagyatéka vette körül, ablakából pedig a Central Parkra nyíló kilátás.
A Mai Manó Házban 180 képen keresztül ismerhetjük meg a 20. század e kivételes fotóriporterét, akinek képei fotóalanyaival (a kor leghíresebb színészeitől a tudomány vagy a zene ismert személyiségein át a Grand Central peronjain várakozó ismeretlenekig) és magával az élettel való cinkosság, intimitás légkörét létrehozva tudott kivételeset alkotni. Orkin képei által képes volt hangot adni annak, ami igazán fontos volt számára: az emberség és a karizma.
Anne Morin, aki a Margaret Watkins-kiállítás kurátora is volt a Mai Manó Házban, azoknak a női fotográfusoknak a munkáit igyekszik reflektorfénybe állítani, akiket elfeledett az utókor.
Képek forrása: Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház, Budapest
2024. január 14-ig