Tavaly októberben indult vándorútnak a késő római császárkor legjelentősebb ezüstkincse, az oly sokat emlegetett Seuso-kincs, mely több vidéki város után idén még három helyszínen, Kecskeméten, Miskolcon és Nyíregyházán lesz látható, mielőtt elfoglalja remélhetőleg végső helyét a Magyar Nemzeti Múzeumban.
„Maradjanak meg számodra ezek az edények, Seuso, évszázadokon át, hogy utódaidnak is méltóképp hasznára váljanak” – olvasni a díszes, valószínűleg jegyajándékba kapott ezüst lakomakészlet egyik darabjának verses feliratán. A 4-5. századból származó kincslelet egykori birtokosa, a felirat tanúsága szerint, egy Seuso nevű férfi volt, aki a egy igen jómódú tartományi főtisztviselő, amolyan gazdag hadúr lehetett, akinek vagyonához az ezüstedényeken túl egy Balaton környékén fekvő nagybirtok és villa is hozzátartozott. A föld mélyéről, a Balatonhoz közeli Polgárdi környékéről, 1976-ban előkerült, és azóta sok viszontagságot megélt kincset minden bizonnyal ő maga, vagy az ő utasítására két nagyméretű rézüstbe helyezve ásták el feltehetőleg egy 374-ben történt barbár (kvád és szarmata) betörés előtt, akik később hónapokig portyáztak Pannónia, így Seuso birtokainak területén. Hogy a kincsek tulajdonosa és annak családja nagy valószínűség szerint erőszakos események áldozata lett e viharos időkben, arra talán a legfőbb bizonyíték, hogy a műtárgyakat később senki sem ásta ki, hosszú évszázadokig pihent a föld alatt érintetlenül.
A Seuso-kincs valóban megfelel a kincs szó minden kritériumának, mind értékét, mind nagyságát tekintve. A nemrégiben Magyarországra visszakerült 14 nagyméretű ezüstedény össztömege 68,5 kg (megj.: A szakértők 248 darabosra becsülik az eredetileg elásott lakomakészlet nagyságát). A kutatók véleménye szerint az ezüstműves remekművek saját korukban összesen 2040 solidust érhetettek. Ez azért is meghökkentő, mivel a 4. században egyetlen solidusból 350 liter búzát vagy 109 liter bort lehetett vásárolni! A Seuso-kincset két, ételek tálalására szolgáló nagyméretű lapos tál, két további tálaló és valószínűleg dísztálként is használt tál, egy mosdáshoz használt mély tál, két hozzá tartozó, geometrikus díszítésű kancsó, egy dionüszoszi ábrázolásokkal, egy állatalakokkal és egy görög mitológiai ábrázolással díszített kancsó, két vödör, egy illatszeres tégelyek tárolására szolgáló doboz, valamint egy amfora alkotja.
Bár a kincs létezéséről 1976-tól tudunk ismét, azóta annyi tragédia (gyilkosság, rejtélyes haláleset) kísérte útját, illetve a magyar államnak annyit kellett küzdenie azért, hogy ismét hazánkba kerülhessen, hogy sorsának alakulását sokan tekintik szívügyüknek itthon. Az, hogy a kincsek 14 darabja ismét magyar földön látható, egy több éven át tartó sikeres, de sok harccal járó tárgyalássorozat eredménye, melynek természetesen ára is volt. (A hazánkban eddig előkerült műkincs-együttes igazából jelenleg 15 darabos, hisz egy Seuso-állványtöredék, mely még egy fakivágáskor került elő 1878-ban, a Nemzeti Múzeum tulajdonában van a megtalálása óta.)
A magyar állam először négy évvel ezelőtt tudta kiharcolni, hogy az ezüst kincsből nyolcat Magyarországra szállíthasson, azonban, mivel a leletek eredete továbbra sem tisztázott, a brit tulajdonosok csupán a lelet őrzési jogát adták át, mintegy 15 millió eurós kompenzációs díj kifizetése ellenében, majd a tavaly hazakerült hiányzó, és jóval értékesebb darabokért újabb 28 millió eurót fizettünk. Nagyságrendjét tekintve egy kincs tulajdonjogáért folytatott, megnyert per esetén a magyar államnak megközelítőleg ugyanekkora összeget kellett volna fizetnie a kincs jóhiszemű vásárló státuszában levő korábbi birtokosainak.
A műkincs-együttes tehát végre itthon van, és tavaly óta a Magyar Nemzeti Múzeum szervezésében vándorkiállításként járja az ország múzeumait. Székesfehérvár, Zalaegerszeg és Kaposvár után idén az ország középső és keleti része felé veszi az irányt, ahol először Kecskeméten (Katona József Múzeum, január 30.–február 18.), majd Miskolcon (Herman Ottó Múzeum, február 27.–március 18.) és Nyíregyházán (Jósa András Múzeum, március 27.–április 15.) lesz látható. Az áprilisig tartó vándorút végén a kincsek a fővárosba kerülnek, ahol a Magyar Nemzeti Múzeumban foglalja majd el méltó, és remélhetőleg végső helyét.
Képek forrása: Magyar Nemzeti Múzeum (Galériában látható fotó: Dabasi András és Kardos Judit)
