Anton Molnár ma az egyik legkeresettebb magyar festőművész, képeit nemcsak szeretik, hanem gyűjtik és veszik is, olyannyira, hogy neves nemzetközi köz- és magángyűjteményekben is megtalálhatóak munkái. A Pesti Vigadóban látható Egyszerre minden című kiállítása munkássága különböző periódusaiba enged bepillantást, gyerekkorától egészen legújabb műveiig.
Anton Molnár (1957), saját bevallása szerint, hároméves kora óta festő akart lenni. Iskoláit (egy kis afrikai kitérővel) Magyarországon végezte, először a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Itt 1983-ban diplomázott, mint festőművész. Élete 1986-ban vett egy nagy fordulatot, amikor is az ENSZ genfi irodája felajánlott neki egy grafikusi állást, s ezzel megnyílhatott az út előtte a külföldi munkavállalásra. Két évvel később, 1988-ban döntött úgy, hogy családjával a szabadabb levegőjű, és művészetileg is több lehetőséggel kecsegtető Franciaországba költözik. Először Dijonban élt és alkotott, jelenleg Barbizon mellett lakik, a Fontainebleau-i erdőben. Bár a kezdetek, akkor még ismeretlen, kelet-európai festő lévén, nem voltak zökkenőmentesek, mégis már első franciaországi kiállítását követően elismerés kísérte tevékenységét. Ma, harminc évvel később, egyike azoknak a magyar képzőművészeknek, akiknek neve külföldön is jól cseng, és akinek munkásságát ma gyűjtők hada kíséri figyelemmel.
Egyszerre minden című kiállításán persze hamar rájövünk népszerűségének titkára. Élénk képei tele vannak színekkel, történetekkel és azzal a pozitív életszemlélettel, amelyet egyszerűen csak jó nézni és beleolvadni. Egyik francia gyűjtője azt mondta egyszer, hogy azért szereti Anton Molnar képeit, mert azok „besugározzák a teret”. Valóban így van. Csendéletein a legzamatosabb paradicsomok, a legfinomabb francia és magyar borok, a legtökéletesebb tükörtojások invitálják a nézőt egy csodálatos tavaszi (vagy éppen téli) piknikre. Utazásai helyszíneiből is kaphatunk ízelítőt, Jó reggelt Bora című képe például Polinézia szépségeit mutatja be. Kedvenc témái közé tartoznak a játékok is, ezen a kiállításon például olajfestményen tér vissza a ’70-80-as évek egyik kedves favágós bádogperselye. Nála cipői is különös jelentéssel bírnak: nemcsak képei gyakori szereplői kedvenc cipői, számára egy szépen elkészített bőrcipő is maga egy műalkotás.
Palettasorozatából is elhozott egy művet, hiszen ahogy ő mondta, minden kiállításán kell lennie egy ilyen képnek is. Ezeken a műveken saját festőpalettájának egy-egy kiragadott részletét készíti el nagyméretű olajfestményként, miközben az elkészült kép mellett ott van kiállítva maga a múzsa, vagyis az eredeti festőpaletta is.
Harmincöt-negyven éves pályafutása alatt mindig fontos szerepet játszottak művészetében a portrék. A kiállításon visszaköszönő ismert és ismeretlen arcokat látva, ki lehet akár azt is jelenteni, hogy nagyon sok rajongójának (köztük Cindy Crawfordnak!) minden bizonnyal e képekkel hódította meg a szívét. A kiállításról pop-artos beütésű munkái sem hiányoznak, de érdekességként (és hogy teljes legyen a kör) elhozta gyerekkori rajzait, sőt egykori diplomamunkáját is. Figyelem! Ne csak a képeket nézzék, a kereteken is mindig vannak rejtett üzenetek.
Hogy Anton Molnar mennyire komplex festő, azt ezen a kiállításon nem lehet nem észrevenni. Mikor kérdezik stílusáról, ő mindig csak annyit válaszol, hogy gefrodispex stílusban fest. S hogy mit is jelent ez a furcsa szó? Nála a régi és az új elegyét, vagyis hogy a művek elkészítéséhez a régi, reneszánsz festészeti technikát használja (vászonra fest olajjal), amit egy mai, kortárs látásmóddal párosít. Természetesen az sem baj, ha a néző máshogy jellemzi stílusát, sőt a művész szereti is kutatni azt, hogy kiből, milyen érzéseket és gondolatokat hoznak ki képei, miközben persze bízik abban is, hogy az a jókedv és nyitottság, ahogy ő nézi a körülötte lévő világot, művei segítségével a nézőire is átragad.
Anton Molnár: Egyszerre minden
Pesti Vigadó, Budapest
2020. szeptember 20-ig