„Mindazt, amit értékesnek tartanak bennem, Magyarországról származik” – mondta magáról világhírű magyar fotósunk, André Kertész (1894–1985). Hosszú és termékeny pályája során élt Párizsban és New Yorkban is, s bár ezekben a városokban tudott kiteljesedni művészileg, szíve mindig egy kis magyar faluba, Szigetbecsére húzta vissza, ahol gyermek- és fiatalkorának legszebb élményeit szerezte. Ezekre az emlékekre mindig amolyan tiszta forrásként tekintett, amelyből egész élete során meríthetett. Mély érzései kifejezéseként halála előtt a falunak (mára község) ajándékozott 120 gondosan válogatott fotót. A Capa Központ André Kertész – A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből című új, állandó kiállítása most e fotók mentén mutatja be André Kertész kivételes életpályáját.
Szerencsés az, aki gyermekévei egy részét falun, a szabad levegőn töltheti, ezen szerencsések közé tartozott fivéreivel André Kertész (magyar nevén Kertész Andor, született Kohn Andor) is. Ez a mesebeli hely számára a Ráckevei-Duna holtága mellett fekvő Szigetbecse volt. Itt, ebben a ma mindössze 1390 főt számláló Pest megyei községben, rokonai (Klöpfer Mihály és családja) házának padlásán talált régi német újságokat lapozgatva ébredt rá arra, hogy ő is képekkel szeretne elmesélni történeteket, vagyis fotográfus lesz. Első fényképezőgépét érettségi vizsgája előtt nem sokkal, Jenő öccsével közösen kapta, és ezzel elindult életében az a kísérletező, a világra rácsodálkozó és annak történéseit értelmező folyamat, amely később hivatásává vált.
Az amúgy Budapesten született Kertészt nem tanította senki a mesterségre, autodidakta módon tanult fényképezni, előhívni és nagyítani. Bár szívével elég korán tudta, hogy mi szeretne lenni, édesapja elvesztésre után gyámja, édesanyja bátyja kereskedelmi iskolába íratta. Első munkahelye a Budapesti Áru- és Értéktőzsde volt, ahol, nem sok kedvvel, levelezőként dolgozott, miközben álmát nem feledve, sok időt töltött Szigetbecsén (és Dunaharasztin) is, ahol a környéket és rokonait fényképezte.
Életének meghatározó eseménye volt az első világháború, ahol önkéntes gyalogosként harcolt a 26. gyalogezred karpaszományos zászlósaként, a lengyel és az orosz fronton. Folyamatosan fotózott, majd megsebesült, Budapestre, később Esztergomba került, ahonnan csaknem két év lábadozás után tért vissza a harctérre. Végig dokumentálta a háború eseményeit, bajtársait, volt, hogy fotós pályázatokra jelentkezett, ám a harctereken készített negatívjai néhány kivétellel sajnos megsemmisültek az őszirózsás forradalomban.
1919-ben ismét polgári állásban találta magát, a Budapesti Giro- és Pénztáregyletben dolgozott. Itt találkozott először későbbi (második) feleségével, élete legfontosabb társával, a festőnövendék Sali (Salamon) Erzsébettel. A fiatal lány hatására Kertész képzőművészekkel kezdett barátkozni, olyan festőkkel, mint Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István, Korb Erzsébet, Soós Imre, Czumpf Imre, Patkó Károly és Novotny Emil, de a szobrász, Pátzay Pállal vagy a grafikus, Zilzer Gyulával is jó kapcsolatot ápolt. Ekkor fogalmazódik meg benne, hogy Párizsba szeretne menni, de családja ekkor még nem engedi. Csak pár évvel később, 1925-ben indult végül útnak, erre akkor már Erzsébet is biztatta.
31 évesen érkezett Párizsba, ahol barátságos természetének köszönhetően azonnal megtalálta művészi közegét, hamarosan kiállításai voltak, és neves európai lapok kezdték közölni fotóit. Fotózta az avantgarde nagyságait, Kernstock Károlyt, a futuristákat, Tihanyi Lajost, aki a legszorosabb alkotótársa volt, de bejáratos volt Chagallhoz is. Kertész ekkor már erőteljes vízióit, lényeglátó tekintetét eltökélt határozottsággal keretezte képpé, fotóit az emberi lélek mély megértése, a hétköznapi életben rejlő szépség felismerése jellemezte, miközben kereste a szokatlan, meglepő képkivágásokat is. Hamarosan a modern fotóművészeti formanyelv egyik megalapozójaként, a fotóesszé mestereként, a szubjektív, lírai dokumentarizmus fontos képviselőjeként tekintettek rá Nyugaton.
André Kertész: A Washington Square télen
Bár Párizs kezdetben mindent megadott neki, amit egy művész kérhetett, zsidó származása miatt mégis egyre fogyott körülötte a levegő, ezért feleségével 1936-ban úgy döntöttek, hogy mindenüket hátrahagyva Amerikában folytatják az életüket. Magyarországon és Franciaországban készített negatívjainak zömét egy francia újságírónőre bízta, és nem tudhatta, hogy valaha is kezében fogja-e még tartani őket. Amerikában sok éven át sem egzisztenciálisan, sem művészileg nem találta a helyét, kereskedelmi lapoknak dolgozott, ahol saját elképzeléseit nem tudta megvalósítani, végül 1962-ben felmondott, és elkezdte a saját útját járni. Rá egy évre történt meg az a csoda, amelyre régóta várt: előkerültek a háború előtt Párizsban hagyott és elveszettnek hitt negatívjai (barátja a háború alatt egy vidéki kastély óvóhelyén elásva rejtegette őket). Innentől fogva megváltozott az élete. Díjat nyert a velencei biennálén, megkerült képeit pedig sorra mutatták be a legnagyobb múzeumok. A rég várt siker globális méreteket öltött, innentől neve világszerte a modern fotográfia referenciapontjává vált. Számos kitüntetéssel ismerték el, többek között 1974-ben Guggenheim-ösztöndíjat nyert, 1983-ban megkapta a francia Becsületrendet, 1986-ban posztumusz beiktatták a Nemzetközi Fotóművészeti Hírességek Csarnokába és Múzeumába, de kisbolygó is őrzi a nevét.
A 60-as évektől Magyarországon is egyre többen érdeklődtek iránta, örömmel jött haza látogatóba, ilyenkor természetesen mindig ellátogatott Szigetbecsére is. Meghatódottan fogadta a róla szóló, gémeskutas udvarú emlékház ötletét is (sajnos a megnyitót már nem érhette meg), és megígérte, hogy a kiállításhoz hamarosan küld képeket is, amelyek nem sokkal később meg is érkeztek: összesen 120 eredeti, szignált fotó. A válogatásnál figyelt arra, hogy a legismertebb, az idő próbáját kiálló remekművek mellett hazai vonatkozású képek is helyet kapjanak az összeállításban, bemutatva ezzel életművének valamennyi fontos korszakát. Most nagyrészt ezekből a fotográfiákból nyílt meg a Capa Központ André Kertészről szóló, új állandó kiállítása.
A tárlat címében (A szentimentalista) Kertész saját alkotói attitűdje köszön vissza, hiszen, ahogy azt többször elmondta, ő igazából nem tekint magára dokumentarista fotósként, mindig csak az érzelmeit próbálta képekben visszaadni, egész pályafutása alatt az érzelmei vezérelték. A mostani kiállítás hat tematikus egység – Rezdülések, A hadak útján, A feleségem története, A pesti műtermektől a párizsi atelierekig, A test metamorfózisa, Az enigmatikus kép – mentén mutatja be hosszú és kivételes életpályáját. A szekciók egyrészt követik az életút időrendjét, másrészt egy-egy élethelyzet, személy, motívum vagy esemény apropóján mélyebb betekintést nyújtanak az alkotót motiváló, meghatározó életeseményekbe, kapcsolatokba és művészi víziókba. A szerzői kópiákat bemutató törzsanyag kiegészül a művész által Franciaországnak adományozott Kertész-archívumból válogatott üvegnegatív képek digitális nyomataival is.
A nyomatokat Kopin Katalin kurátor azon szempontok szerint válogatta, hogy a jól ismert, ikonikus képsorokat árnyalva, egyfajta hiányzó láncszemként rámutassanak André Kertész munkamódszerére és részletesebb képet nyújtsanak életének egy-egy jelentős momentumáról vagy egy-egy kép előzményéről, utóéletéről. A kiállítás további pillére a képzőművészet szerepe André Kertész életében: beemeltek néhány olyan képzőművészeti alkotást is, amely kapcsolatba hozható életével és művészetével. Ezenkívül három olyan képeslapot is bemutatnak, mely feleségével közös kései levelezésükből származik. Végezetül az otthonát megidézve, a Szigetbecsének ajándékozott személyes tárgyai közül is megtekinthető néhány karakteres darab. Ezen rétegek által válik átélhetővé és bontakozik ki hosszú életútjának alakulása, ikonikus képeinek tágabb kontextusa, gondolkodásának és életfilozófiájának gyökerei.
André Kertész – A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből
Robert Capa Kortárs Fotográiai Központ, Budapest