A Ludwig Múzeum áprilisi nyitással mutatta volna be Lassú élet című kiállítását, a fogyasztói társadalommal szemben kritikus és ökológiailag tudatos alkotásoknak adva hangot. A világjárvány okozta helyzet azonban ezt a projektet is újratervezésre kényszerítette. Popovics Viktóriát, a Ludwig Múzeum Lassú élet. Radikális hétköznapok kiállításának ötletgazdáját és egyik kurátorát kérdeztük a kiállítás témájának aktualitásáról a járvány okozta helyzet tükrében.
Hogyan alakult ki a kiállítás koncepciója, milyen fő kérdések köré rendezték anyagát?
A kiállítás ötlete közel két évvel ezelőtt született meg, azzal az eredeti felvetéssel, hogy a “slow life” hívószó alatt olyan alternatív életmódokat, stratégiákat, másképp gondolkodókat mutassunk be, amelyek a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer ellenében, a fogyasztói társadalomból kilépve fogalmaznak meg állításokat. Olyan művekből indultunk ki, amelyekben a lassulás, a “nemnövekedés”, az önkéntes egyszerűség, valamint a fogyasztás visszafogásának koncepciója globális és egyéni szintjen egyaránt értelmezhető. Hosszas keresgélés után a kiállítás alcíme végül a Radikális hétköznapok lett, ezzel egyéni fogyasztói döntéseink fontosságát, mindennapi tetteink és rutinjaink megváltoztatásának jelentőségét szerettük volna hangsúlyozni. Emellett a kiállításba olyan műveket is beválogattunk, amelyek egy-egy környezeti problémára és a mögöttük meghúzódó gazdasági-politikai mozgatórugókra irányítják a figyelmet, ilyenek Anca Benera és Arnold Estefan, valamint Oliver Ressler munkái. Kaszás Tamás A munka nélkül töltött idő című “kontemplációs” padja, vagy Zilahi Anna egész testre ható versmeditációja pedig többek között művészetfogyasztási szokásainkból próbálnak kizökkenteni. A kiállítás tehát a változatos tematika mellett széles műfaji spektrumot ölel fel, az egész termes videóinstallációtól, a többcsatornás vetítésen, fotósorozatokon és festményeken át a hangkölteményig, sőt interaktív tárgyakkal is találkozhatnak a látogatók.
Mi volt az a közös nevező, amely mentén kiválogatták a tematikában szereplő művészeket, alkotásokat?
A kiállításon rendhagyó módon a Ludwig Múzeum héttagú kurátori csapata dolgozott (Csizek Petra, Jan Elantkowski, Készman József, Petró Zsuzska, Popovics Viktória, Timár Katalin és Üveges Krisztina), ezt a formát tudatosan választottuk, hogy az egyéni teljesítmény helyett a kooperáció, az együttműködés, a munkamegosztás elve érvényesüljön a többszólamúság jegyében. Volt egy kiinduló felvetésünk, ehhez ajánlott mindenki négy-öt művészt illetve konkrét alkotást, amit aztán megvitattunk, szelektáltunk, vagy épp új szempontok után kutattunk. Közben magunkban is folyamatosan újra kellett fogalmaznunk hogy mit akarunk állítani a kiállítással és az adott munka milyen kontextusokban nyer a legtöbb értelmet. Amiben azonban egyetértés volt köztünk, hogy azokat a lehetőségeket, alternatívákat, meglévő gyakorlatokat szerettük volna felmutatni, amelyek a vesztébe rohanó világunkból, a fogyasztói spirálból mutatnak kiutat, vagy épp felhívják a figyelmet a fennálló rendszerben mélyen gyökerező környezetpusztító és természetet kizsákmányoló mechanizmusokra. Az antropocén-elmélet, mely elsősorban az ember felelősségét keresi ebben a folyamatban, megdőlni látszik. Mára világossá vált, hogy az emberiség nem egyformán tehető felelőssé a környezeti problémákért. A hatalmas társadalmi egyenlőtlenségekből fakadóan a jóléti társadalmak teljesen más léptékben járulnak hozzá például a szén-dioxid kibocsátáshoz, mint a szegény országok lakosai. Valójában a probléma gyökerét a fennálló gazdasági-társadalmi rendszerben, valamint a természeti erőforrásokat és az emberi munkaerőt egyaránt kizsákmányoló struktúrákban kell keresnünk, amit összefoglaló néven kapitalocénnak neveznek a társadalomtudósok.
A globális klímaváltozás hazai és nemzetközi szinten is intenzíven tárgyalt téma. Vannak-e specifikusan hazai, regionális szempontok, jelenségek, amiket figyelembe lehet venni, amikor ezt a témát Magyarországon tárgyaljuk, vagy egy az egyben becsatornázhatóak a kérdések a nemzetközi gondolkodásba?
Ha a művészetben tematizálódó jelenségekből indulunk ki, azt láthatjuk, hogy rendszerszintű problémáról van szó, a művészek “válaszai” pedig univerzálisak. Az Ursula Biemann és Paulo Tavares által készített videóesszé egy amerikai olajvállalat által az ecuadori esőerdőben okozott visszafordíthatatlan károkról, valamint az „Amazonas” és nagyvállalat között zajló perről szól. A Forest Law földrajzilag ugyan “távoli” esettanulmány, mégis szűk környezetünkre, természethez való közvetlen viszonyunkra is vonatkoztatható. A természet jogokkal való felruházása, egy méltányos “természeti szerződés” rendszerszintű változásokat követel, mely gátat szabhat a természet büntetlen kizsákmányolásának, ezzel megakadályozható lenne, hogy a kapitalista nagyvállalatok visszafordíthatatlan károkat okozzanak benne.
A “slow-szemlélet” egyik sarokköve a lokalitás, a helyi “alapanyagból” való dolgozás, ezért a kiállításban az amazonasi esőerdőktől egy magyar ősvadonig, a tarcali Terrapolisig is eljutunk. Ez a Bartha Gabó által kialakított kísérleti jellegű permakultúrás kert Tokaj-hegyalján számomra igazi slow life paradicsom, a non-invazív kertészkedés, a tiszta élelmiszereken alapuló táplálkozás és a művészet metszéspontján. Az ipari mezőgazdaság, a természeti folyamatok mesterséges gyorsítása szinte az egész világot sújtó probléma, a megoldásokat azonban lokális szinten, a közösségi gazdálkodásban kell keresnünk. A Gabó által képviselt élet- és gondolkodásmódot, tevékenységének művészeti dimenzióit és szemléletformáló erejét egy Koronczi Endrével közösen készített videóinstalláció formájában tervezzük bemutatni.
A kiállítás kapcsán felmerül a kérdés: létezik olyan társadalmilag elkötelezett művészet, amelyik kimondottan a klímaváltozást tematizálja, hogy úgy mondjam, „klíma-művészet”?
Természetesen vannak alkotók és különböző alkotócsoportok, akik kifejezetten erre a tematikára fűzik fel munkásságukat, és vannak, akik már azelőtt elkezdtek foglalkozni a problémával, hogy az globális trenddé vált. Mi inkább az utóbbi halmazra koncentráltunk. Az idén áprilisban elhunyt Lois Wenberger osztrák képzőművész installációiban több évtizede feszegeti természet és társadalom bonyolult viszonyrendszerét. Magyar alkotók közül az ex-artist’s collective (Kaszás Tamás és Lóránt Anikó) egész életműve erre a gondolatkörre épül. Egy esetleges gazdasági és ökológiai összeomlás idejére tervezett Ínségeledelek c. installációjuk például tíz évvel ezelőtt még disztópikus víziónak számított, mára égetően aktuális és fenyegetően közeli kérdéseket feszeget.
Azon kívül, hogy megjelenési platformot, nyilvánosságot biztosít környezettudatos hangoknak, szükséges-e, lehetséges-e a kultúra intézményeinek a környezettudatosság jegyében működésüket átgondolniuk?
A kortárs művészeti világ, a különböző biennálék és művészeti vásárok, ahogy a “kiállítás-csinálás” maga is egy rendkívül környezetszennyező ágazat, kezdve a felhalmozódó csomagoló- és installációs anyagoktól, a műtárgyak szállításán át a művészek és kurátorok repülőn való utazásáig. A Lassú élet kiállítás eredetileg öt hónaposra tervezett, szokatlanul hosszú nyitvatartásával azt akartuk kommunikálni, hogy szeretnénk kilépni a gyorsan felépülő és lebomló kiállítások körforgásából. A művek válogatásnál fontos szempont volt a lokalitás, a helyi vagy környező országok művészeinek bevonása. A magas költség- és eszközigényű, nagy ökológiai lábnyommal rendelkező munkákra nemet mondtunk, annak ellenére, hogy az adott mű egyébként tökéletesen illeszkedett a koncepcióba. A képzőművészeti világban is hatalmas a túltermelés és a túlkínálat, ezért igyekeztünk már meglévő munkákat meghívni.
A márciusban berobbant világjárvány pedig amellett hogy zavarba ejtően aktuálissá tette a koncepciót, a kiállítás ökológiai lábnyomát is szinte a nullára redukálta.
A koronavírus miatt nem kerülhetett sor a kiállítás megnyitására a tervezett időpontban. Hogyan alkalmazkodtak a járvány miatti kényszerű helyzethez?
Bár a Ludwig Múzeum terei üresen maradtak, a kiállítást az online térben nyitottuk meg és azóta is számos interneten követhető kísérőrendezvény, szobakoncert, beszélgetés, versfelolvasás zajlott a tárlathoz kapcsolódóan. Emellett létrehoztunk egy weboldalt http://slowlife.ludwigmuseum.hu/intro/, ahol a kiállítás teljes anyaga mellett művészekkel készült interjúk, a járványhelyzetre reflektáló videók és egy ún. Slow Tudástár is helyet kapott. Nem egy virtuálisan bejárható tárlatot, hanem a kiállítás szellemi bázisát szerettük volna létrehozni, folyamatosan frissülő tartalmakkal.
A kiállítás iránt nemzetközi érdeklődés is mutatkozik, és ha a járványhelyzet engedi, 2020 novemberében a koblenzi Ludwig Múzeumban debütál.
A kialakult helyzet a járvány előtt megalkotott koncepciónak adott-e új megvilágítást, a művek értelmezéséhez új perspektívákat?
A „lassú-élet” a Covid-19-járvány miatt hozott intézkedések következtében egyik percről a másikra mindennapi valósággá, a globális világ kényszerű működésmódjává változott. Ahogy a kiállítás beharangozójában fogalmaztunk: „A lassú-szemléletmód a társadalom, a gazdaság és a mindennapi élet területén egyaránt a meglévő struktúrák újragondolását és a bevett gyakorlatok újraszervezését jelenti. Lényege a tudatosságban és a kritikai hozzáállásban ragadható meg leginkább, az etikus fogyasztástól az önkéntes egyszerűségen át a növekedés nélküli gazdaság koncepciójáig.” A „fogyasztás karanténja”, a Maradj Otthon Mozgalom, a ritkuló repülőjáratok, a lassuló gazdaság csak néhány a vírus váratlan következményei közül, melyek kíméletlenül rámutatnak a lassúbb élet pozitív hatásaira, ugyanakkor óriási kihívások elé állítják az emberiséget. A kortárs művészet nem lesz már ugyanolyan, mint a járvány előtt, ahogy a befogadásra, a művek értelmezésére is rányomta a bélyegét az utóbbi hónapok történései és a végbement radikális változások megtapasztalása.
Lassú élet. Radikális hétköznapok
Ludwig Múzeum, Budapest
2020. augusztus 23-ig