Van egy kérdés, amelyet kimondva-kimondatlanul, legtöbbször más szavakkal, de számtalanszor feltesz magának az ember, amióta csak világ a világ: Ki hengeríti el nekünk a követ? Ki mozdítja el azt, ami lezár, ami elválaszt, ami ránehezedik az életünkre – legyen az veszteség, történelem, saját kudarcaink vagy kimondatlan félelmeink? Van-e, aki megteszi?
Ez az a kérdés, amelyet a Bibliamúzeumban rendezett Kondor Béla-kiállítás egyfelől illusztrál, másfelől egyenesen belénk helyez. Nem kívülről nézzük a történetet, az életmű egy válogatott szeletét, hanem egyszer csak benne találjuk magunkat: a sírhoz siető asszonyok mozdulatában, bizonytalanságban, annak a feszültségében, amikor még nincs válasz, csak a Jézus sírját elfedő kő súlya. És bár a kurátorok, Timár Gabriella Ulla lelkész, a Bibliamúzeum vezetője, valamint Horváth Gyula Kondor munkásságának legjelentősebb alkotásait, ha tetszik, fő műveit gyűjtötte egybe a kiállításra, a tárlat mégsem életmű-összegzés, hanem egyetlen gondolat köré szervezett, szinte meditatív tér, melyben a húsvéti történet felől olvasható jól a művész. Ez a fókusz egyszerre szűkít és mélyít. Mert miközben tudjuk, hogy Kondor a hagyományos értelemben, a gyakori bibliai témák ellenére sem „vallásos festő”, itt bizonyos szempontból mégis azzá válik – vagy inkább kiderül róla, hogy mindig is az volt, csak nem egyházias, hanem egzisztenciális értelemben.
Kondor világában a mélység és magasság nem egymást kizáró állapotok, hanem egymásba csúszó rétegek. A földhöz kötöttség – történelem, szenvedés, test – folyamatosan feszül neki annak, ami emelni próbál: angyalok, szárnyak, lebegő szerkezetek. Lényei nem menekülnek a valóságból. Inkább visszahúzzák magukkal az eget a földre. Ez a kettősség különösen erősen jelenik meg A szentek bevonulása a városba című műben. A kép a szó klasszikus értelmében vett diadalmenet helyett egyfajta furcsa, súlyos érkezés: mintha a szentség nem megváltaná, hanem magára venné a világ terhét. A vonulás nem felszabadult, hanem komoly, már-már végzetszerű. Ebben a komorságban mégis ott az ígéret, vagyis, hogy a történet nem zárul le a szenvedéssel. A festmény „földi” párjai, ellenpontjai az úgynevezett Auschwitz-képek, amelyeken Kondor nem egyszerűen történelmi traumát ábrázol, hanem a holokausztot a krisztusi szenvedéstörténet kontextusába helyezi, anélkül, hogy bármiféle megnyugtató feloldást kínálna. Ezek a képek nem engedik meg, hogy a „kő elhengerítését” könnyen kimondjuk. Inkább azt kérdezik: van-e olyan válasz, amely egyáltalán arányban áll ezzel a szenvedéssel?
És mégis, a kiállítás egészének íve azt sugallja, hogy a két megközelítés, a reménybe vetett hit és a reménytelen kilátástalanság kérdése valamiképpen feloldódik egymásban. A kő súlya és az elhengerítés lehetősége ugyanannak a történetnek a két oldala. A látogató nem kap kész megoldást, de nem is marad teljesen magára hagyva. Valami finoman elmozdul bennünk. Ezen a ponton csatlakozik a látottakhoz Kondor személyes története is: alkoholizmusa nem pusztán életrajzi adalék, hanem az a mélységi tapasztalat, amelyből a művei táplálkoznak. Nem romantizálható és nem is válik „művészi eszközzé”, inkább annak a belső feszültségnek a jele, amely végigkíséri az életművet. A szétesés és az összetartás, az önpusztítás és az emelkedés közötti állandó ingadozás. Ez ugyanaz a törésvonal, amely a műveiben is jelen van: mélység és magasság folyamatos egymásba játszása. Kondor nem kívülről szemléli az emberi esendőséget, hanem benne él. És talán éppen ezért tudja ennyire hitelesen megmutatni, hogy a kegyelem nem a „rendben lévő” élet jutalma, hanem ott nyílik meg, ahol minden megbillen.
Ahogy a megnyitón Rényi András művészettörténész fogalmazott, Kondor ugyanilyen kettősséggel van jelen a szakmai kánonban is. Nem illeszkedik semmilyen jól ismert kategóriába. Nem modern, nem avantgárd, nem posztmodern, és mégis mindegyikből hordoz valamit. Nem kötődik egyetlen hagyományhoz sem, miközben mélyen gyökerezik a múltban. Ez a besorolhatatlanság azonban nem hiány, hanem erő. Olyan, mintha Kondor kívül állna az időn, és éppen ezért tud egyszerre korszerűtlen és meglepően aktuális lenni. A Bibliamúzeum kiállítása ezt a „kívülállást” nem próbálja feloldani, inkább ráerősít Kondor különálló szigetjellegére.
A tárlat egyik legnagyobb ereje, hogy nem akar mindent megmutatni. Nem teljességre törekszik, hanem intenzitásra. A különböző múzeumokból és magángyűjteményekből összeállt, a festmények mellett grafikákat, rézkarcokat is felsorakoztató válogatás életművileg nem teljes ugyan, de mindenképpen esszenciális. Végigjárva a képeket mindenkit garantáltan ugyanahhoz a ponthoz vezet: a kőhöz. És ott állva már nem az a legfontosabb, hogy mi a válasz, hanem az, hogy egyáltalán kimondjuk a kérdést.
Ki hengeríti el nekünk a követ? – Válogatás Kondor Béla alkotásaiból
Bibliamúzeum, Budapest
2026. május 22-ig