A Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású tavaszi tárlata Itália napsütötte tájait, gyönyörű műemlékeit, kikötőiben ringó hajóit, szép asszonyait, háztetőit és zsongó tavernáit hozza el mindannyiunkhoz. A kiállítás mintegy 75 magyar alkotó Itália-élményét járja körül, megmutatva, hogy az olasz táj, a reneszánsz mesterek és a pezsgő mindennapok hogyan hatottak hazai képzőművészeinkre a 19. századtól egészen napjainkig.
A Magyar Nemzeti Galéria kiállításánál már az olasz cím is tökéletes hívószó (Dolce vita, vagyis az Édes élet), hiszen ki ne vágyna a mediterrán életöröm megtapasztalására napjainkban. A kifejezés messziről indult, a 19. század végén járunk, amikor egy fiatal festő (későbbi neves művészettörténész), Lyka Károly visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy él Olaszországban egy műkedvelő asszony, aki, amikor számára tetszetős művet lát „O com’è dolce!”, vagyis „Ó, milyen édes!” felkiáltással fejezi ki csodálatát. Ennek az olasz asszonynak a dolcék a napfényes és emelkedett lét képei voltak, bennük Madonnákkal, vértanúkkal és hercegnőkkel, akik számára az elveszett Paradicsom hírnökei.
A dolce vita szókapcsolat már jóval később született, és egy kultikus, néhány percnyi filmkocka erejéig a Nemzeti Galéria tárlatán is megidézett Fellini-film, a La dolce vita hozta el igazán a mindennapokba, amelynek olaszországi bemutatása után 66 évvel elmondható, hogy a kifejezés végigsöpört Európán, és mára szinte közhellyé vált a hazai közbeszédben is.
Az édes életről szóló álmaink talán Vaszary János, a kiállításon is látható strandjeleneteiben, a könnyed, önfeledt élet ábrázolásaiban köszönnek vissza leginkább. Vagy mégsem? Vajon ez az ábrándos vágyódás ugyanazt jelenti mindenkinek? Valószínűleg nem. Sokkal inkább benyomások és tapasztalások halmaza, amelyet ezen a kiállításon az olasz földön több időt is eltöltött neves hazai művészek mutatnak meg nekünk.
.
A tárlat mintegy 150 alkotása tehát magyar művészek Itália-élményén vezeti végig látogatóit, termenként más-más témakört középpontba állítva. Az első utazók (Haán Antal, Ferenczy István, Ferenczy Károly, Ligeti Antal) még nagy nélkülözések árán, gyalogszerrel, vázlatfüzeteikkel vágtak neki Itáliának, és a hónapokon át tartó kimerítő utazás sem tántorította el őket hőn áhított, távoli múzsájuktól. Határtalan erővel vonzották őket a nagy múltú olasz akadémiák és a múzeumokban, templomokban tanulmányozható régi nagy mesterek, mint Raffaello, Tiziano és Caravaggio remekművei. A gyaloglást szerencsére idővel felváltotta a vasút és a repülő, sok esetben a vázlatfüzetek helyét is átvették a fényképek és fotósorozatok, egy azonban állandó maradt, a művészek kíváncsisága, és az, hogy napjainkig meghatározó kulturális referencia maradt számukra Olaszország.
A kiállítás négy nagyobb, és ezeken belül több kisebb szekcióra tagolódik, amelyek mentén megismerhetjük, hogy az Olaszországban szerzett tudás és élmények miként formálták évszázadokon át a magyar művészeti életet. Lesznek olyanok, akiknek Itália-élménye olyan erős volt, hogy maguk is olaszokká váltak, ilyen például Amerigo Tot (eredetileg Tóth Imre). Másokat inkább az antik romok (pl. Csontváry Kosztka Tivadar) vagy Dante művei ejtettek rabul (Gulácsy Lajos). Vannak köztük olyanok, akik − legtöbbször múzeumi megrendelésre − csodálatos másolatokat készítettek egykori olasz mesterek világhírű műveiről (pl. Balló Ede), de persze szép számmal akadnak olyan művészek is, akik az olasz hétköznapokat és az olasz embereket állították Itália-élményük középpontjába.
A kiállításon természetesen szerepelnek az 1927-ben alapított, és ma is működő Római Magyar Akadémia ösztöndíjasai is, többek között Aba-Novák Vilmos és Patkó Károly, akiknek alkotói életművük − sokakhoz hasonlóan − az Itáliában látottak hatására színekkel és formákkal, olykor kísérletező festéstechnikákkal gazdagodtak. Kiemelendőek azok a művek is, amelyeken a mediterrán atmoszféra vagy a vágyott olasz életérzés magyar témájú képeken, például Balaton-parti jelenetekben köszön vissza (Medveczky Jenő képei).
A magyar, angol és olasz nyelven is elérhető kiállításról persze a kortárs művészek sem hiányozhatnak, olyan alkotók láthatók itt műveikkel, mint Ámmer Gergő, Benczúr Emese, Fehér László, Keserü Ilona, Kondor Attila, Kőnig Frigyes, Köves Éva, Nagy Zoltán, Posta Máté és Veszely Beáta, valamint az idén januárban elhunyt Lengyel András.
Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának szavaival élve, a kiállításon látható alkotások mindegyike „magyar művészek tekintetén keresztül mutatja be Itália páratlan kulturális örökségének azt a mélyreható erejét, amely képes örömmel megtölteni és folyamatos ünneppé varázsolni a hétköznapokat is.” Ennek az örömnek a megtapasztalására hívja most Önöket a Magyar Nemzeti Galéria.
Magyar Nemezti Galéria, Budapest
2026. augusztus 23-ig