A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum különleges kiállítással várja látogatóit idén télen, hiszen a világhírű művészházaspár, Bohus Zoltán és Lugossy Mária náluk elhelyezett hagyatékának 33 alkotásával töltötte meg második emeleti kiállítóterét. A kortárs magyar üvegművészet két kiemelkedő alakjának tárlatán az ember, a fény és az üveg párbeszédének szinte már szakrális világába csöppenünk.
„Azért dolgozom hosszabb ideje üveggel, mert az hiszem, hogy az olyan dolgok, mint tér és idő megközelíthetőek ezzel a rendkívüli anyaggal. Egy idő óta maga a fény jelenti számomra az igazi kihívást. Lehetséges-e és hogyan, szoborban megragadni az ilyen anyagtalan jelenséget? Megpróbálom” – mondta a Munkácsy-, Kossuth- és Nemzet Művésze díjjal is kitüntetett Bohus Zoltán egy visszaemlékezésében. Hogy ez a misszió sikerült neki, ahhoz kétség sem fér.
Bohus Zoltán (1941–2017) nem rögtön talált rá az üvegre mint kifejező eszközre. Messziről indult, hiszen először a Magyar Iparművészeti Főiskola díszítő-festő szakos hallgatójaként diplomázott, majd pályája elején zománc- és ötvösművészettel foglalkozott, szobrászati alkotótelepeken dolgozott. Az 1970-es évek közepén fordult érdeklődése az üvegművészet felé, majd első síküveg szobra megszületésekor érezte úgy, hogy megtalálta igazi hangját. E hang olyannyira erős volt, hogy Európában az elsők között hozta létre az üveg szakot a művészeti felsőoktatásban, esetében az Iparművészeti Főiskolán (mai nevén MOME), ahol összesen 44 éven keresztül tanított. Művésztanári tevékenysége során megteremtette a felsőfokú üvegképzés magas színvonalú műhelyét, melynek eredményeként üveges generációk sora került ki kezei alól.
Feleségével, Lugossy Máriával (1950–2012) is e falak között találkozott, aki pályája legelején még ötvösmunkákat, konstruktivista stílusú krómacél domborműveket készített, de az 1970-es évektől az ő érdeklődése is kizárólag az üveg felé fordult, annak szobrászati megközelítésű, plasztikus megformálását kereste. Ő maga is állt a katedra másik oldalán, nemzetközi nyári szabadegyetemeken Franciaországban, Japánban és Spanyolországban is oktatott. Kettejük korszakalkotó munkássága globális kihatású, megkérdőjelezhetetlen, hogy több évtizedes pályájuk alatt világszínvonalra emelték a magyar üvegművészetet.
Bár alapanyaguk ugyanaz volt, s a síküveg lapokat ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanabban a műteremben, ugyanazoknál az asztaloknál formálták, csiszolták, polírozták és ragasztották, közös alkotásuk soha nem született, két teljesen különböző művészeti életutat jártak be. Néhány dolog azonban mindenképpen közös bennük: az egyik, hogy műveikkel legtöbbször mély filozófiai témákat dolgoztak fel, amelyekkel az emberi létezés egzisztenciális dimenzióit, az ember sorsának morális kérdéseit boncolgatták, sokszor bibliai témák bevonásával, továbbá mindkettejüket foglalkoztatta a tér, az idő és a fény állandósága és megfoghatatlannak tűnő hármas egysége, valamint az, hogy ezt hogyan tudják megragadni és bemutatni alkotásikon keresztül. Bohus Zoltánnál a fény fontos alkotótársként is szolgált, hiszen műveinek tökéletesen megmunkált hideg üveglapjait a fény kelti igazán életre, miközben szobrai amolyan fénycsapdák is – sokat foglalkozott azzal, hogy miként lehet az üveggel megfogni a fényt. Talán éppen ezért érdekelte nagyon a mindent, így a fényt is elnyelő fekete lyukak kérdése, amelynek szintén szentelt egy, a kiállításon is látható alkotást (Fekete lyuk, 2014). Míg Bohus harmonikus, mérnöki igényességgel megtervezett geometrikus formákba, addig felesége organikus, természeti formákba öntötte az üveget. Lugossy Máriánál ugyanakkor meghatározó volt a homokfúvott felületek és más anyagok használata is az üveg mellett, továbbá ő nem a szobrok belsejébe zárta legbelsőbb gondolatait, hanem azokat kibontva, az üvegből kibukkanó, sokszor szinte kitörő torzókkal, arcokkal, kezekkel fogalmazott meg egyetemes kérdéseket.
Bohus Zoltán és Lugossy Mária művei jól ismertek külföldön is, hiszen alkotásaik megtalálhatók többek közt a párizsi Musée du Louvre, a The British Museum (London), a The Corning Museum of Glass (New York) és a The Suntory Museum (Tokió) gyűjteményeiben is. Érdekesség, hogy a kiállításon látható legelső alkotást, Lugossy Mária földön fekvő, hatalmas Korpusz című szobrát halála után a család felajánlotta a Vatikánnak, de végül szerencsére itthon maradt, így most ezen a tárlaton is megcsodálhatjuk.
A művészházaspár ugyanakkor tudatosan dolgozott azon is, hogy megőrizzék alkotói pályájuk legjellemzőbb és legszebb darabjait, azzal a céllal, hogy azokat később gyűjteményként adhassák át az utókornak. E nemes szándék megvalósításaként a Bohus–Lugossy Alapítvány a hagyatéki anyagot letétbe helyezte a Laczkó Dezső Múzeumnál, amely Magyarország legjelentősebb kortárs üvegművészeti gyűjteményével rendelkezik. A veszprémi kötődés kiemelten fontos azért is, mert a városban már a 2000-es évek eleje óta láthatók Lugossy Mária köztéri művei: a Millenniumi Emlékmű, amelyet 2001-ben avattak fel az Óváros téren, 2023-ban teljes felújításon esett át, majd 2024 szeptemberében a Szabadság téren kapott új helyet, valamint a Rheia című monumentális szobor, amelyet az alkotó Veszprém városának ajándékozott, ma a Veszprém Sportuszoda előcsarnokát díszíti.
Az üveg alkímiája címet viselő kiállítás az anyag és a szellem találkozásának misztériumába vezeti nézőit. Az üveg itt nem csupán mint formálható anyag, hanem az átlényegülés szimbóluma: a tűz, a fény és az emberi lélek kölcsönhatásának eredménye. Bohus és Lugossy remekművei az alkímia szellemében születtek – ahol az alkotó hat az anyagra, miközben az anyag is visszahat az alkotóra. Közös kiállításuk életútjuk, sikereik, technikai bravúrjaik és az üvegművészet ünneplése.
Az üveg alkímiája
Válogatás Bohus Zoltán és Lugossy Mária hagyatéki gyűjteményéből
Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém
2026. május 30-ig