Tihanyi 140

Fényes Adolf után egy hónappal egy újabb magyar festőzseni előtt tiszteleg a Magyar Nemzeti Galéria: ezúttal a száznegyven éve született Tihanyi Lajos életművéből rendezett egy kivételes kiállítást. A mintegy száz festményt, több mint ötven grafikát, valamint archív fotókat és hagyatéki tárgyakat felvonultató tárlat egyszerre szól a művészről és az emberről, illetve egy olyan finom lélekről, aki saját csendjéből igyekezett egy szép, zaj nélküli világot festeni.

Tihanyi Lajos (1885-1938) valóban a csendben és a csendből festett, hiszen tizenegy éves korában agyhártyagyulladás következtében teljesen elvesztette hallását. Bár ezt akkor ő és családja minden bizonnyal tragédiaként élte meg, később megtanult szájról olvasni, így sajátított el más nyelveket, izgalmas társasági és művészéletet élt, és így találta meg szeretett hivatását, a festészetet is. Ha a fülével nem is hallotta a világot maga körül, szemével annál inkább látta azt. Ezt a világot hozta el most nekünk a Magyar Nemzeti Galéria egy igazán nagyszabású kiállítás keretében.

Azt, hogy most ennyi képét láthatjuk együtt, halála napjáig kell visszamennünk. Tihanyi Lajos 53 évesen, Párizsban hunyt el, temetését Bölöni György és Franciaországban élő barátai (Brassaï, Marton Ervin, Jacques de la Frégonniére) szervezték. Ők voltak azok is, akik műterméből kimenekítették az ott őrzött, Tihanyi által szépen rendszerezett és felcímkézett műveit, valamint személyes tárgyait. A hagyatéki anyagot később egymás között osztották el, és gondosan vigyáztak rá a világháború vészterhes időszakában is. Az így egyben tartott életműről mindvégig úgy gondolták, hogy a magyar állam tulajdonába kell kerülnie, ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint gondolták. A Szépművészeti Múzeum irattárában őrzött dokumentumokból tudni, hogy milyen nehézkes és bonyolult volt az évekig tartó ügymenet. A hagyaték végül 1970-ben kamionnal érkezett Párizsból Budapestre, összesen 15 ládában. Érdekesség, hogy a személyes tárgyakat (filmeket, fotókat, leveleket) tartalmazó ládát a kamionsofőr az ülése alatt csempészte át a határon.

Ahhoz, hogy a ládákba ennyi minden kerülhetett, persze Tihanyi is kellett, aki híres volt arról, hogy műveitől nehezen vagy egyáltalán nem vált meg, sokszor még akkor sem, ha azt maga az elkészült kép portréalanya kérte tőle.

A kiállítás a Balaton kávéházzal kezdi Tihanyi Lajos múltjának feltárását. A Kerepesi úton (később Rákóczi út) álló kávéházat édesapja, Tihanyi József vezette, amely egyszerre volt a politikai élet és az irodalmi világ találkozóhelye. A kis Lajos is sokat megfordult itt testvéreivel, és olyan életre szóló barátokat és pártfogókat szerzett magának, mint Károlyi Mihály. Ezután egy rövid filmkockán mosolygós arca is megjelenik, mintha csak invitálna bennünket életműve megtekintésére, hiszen semmit nem akart jobban, mint azt, hogy munkáját elismerjék.

A tárlat kronológiai sorrendben vezeti végig a látogatókat a festő több országot érintő életútján. A kezdeteket a nagybányai nyarak jelentették, ahol festőkkel, írókkal barátkozott, és ahol a kiállításon is látható, megannyi csodálatos színnel festett tájképei is készültek. Ebben az időszakban jutott ki először Párizsba is, ahol megszületett a jól ismert Pont Saint-Michel (1908) című alkotása, amely két különböző változatban is megtekinthető a tárlaton. 1909-től a híres Nyolcak alapító tagja lett, képeit először a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) II. tárlatán láthatta nagyobb közönség (1908).

Az 1910-es évek végén ismerkedett meg Kassák Lajossal, akivel bár voltak nézeteltéréseik, mégis ő volt az, aki 1918-ban kiállítást szervezett számára a Ma Váci utcai szalonjában. A Tanácsköztársaság bukása és édesapja halála után, itthon már ismert művészként hagyta el Magyarországot, először Bécsbe emigrált, ahonnan rövidesen Berlinbe, majd Párizsba költözött, de rövid ideig élt New Yorkban is. Soha többet nem tért haza.

A tárlaton fontos helyet foglalnak el barátairól és ismert személyekről (Tersánszky Józsi Jenő, Bölöni György, Babits Mihály, Gross Andor, Dr. Ciaclan Virgil, Fülep Lajos, Tristan Tzara, Diego Rivera stb.), önmagáról, sőt egykori szerelmeiről készített arcképei, amelyeket ő maga is nagy becsben tartott. Őt is és az irodalomtörténészeket is nagyon bántotta például, hogy egy rövid New York-i bemutató után eltűnt szívének kedves Kosztolányi-portréja, amely azóta is lappang valahol.

Életműve az országváltásokon túl, az ezzel kéz a kézben járó a stílus- és korszakváltásokról is szól. Az analitikus, majd a szintetikus kubizmus jegyeit mutató, 1920 körül készített képeit egyre elvontabb kompozíciók váltották fel, olyannyira, hogy az 1930-as évek elejére eljutott a teljes absztrakcióig. A tárlat utolsó termében már egy olyan festő képeit láthatjuk, aki az ábrázolás kötöttségétől megszabadulva bátran vetette bele magát a színes alakzatok megformálásába. Ösztönző hatással volt rá, hogy 1931 februárjában bekerült a párizsi absztrakt festők elit csoportjába, az Abstraction-Création-ba, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy önálló kiállítási lehetőségeket találjon. Az állandó pénzhiány egyre inkább elkeserítette ezt a korábban mindig mosolygó, a párizsi művészvilág által is nagy becsben tartott, a szép nők körül gyakran sürgölődő, siketnémasága ellenére is életvidám festőt. A nélkülözés egészen biztosan hozzájárult ahhoz, hogy gyerekkori agyhártyagyulladása ismét kiújuljon, amelybe néhány nap alatt, 1938. június 12-én bele is halt. Temetését négy nappal később tartották: a párizsi Pére-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, ahol Károlyi Mihány és Robert Desnos mondott gyászbeszédet. E kiállítás méltó emléket állít ennek a minden korszakában rendkívüli műveket alkotó festőnek, akinek életműve ötvenöt éve tért haza.

Tihanyi 140. Tihanyi Lajos életmű-kiállítása
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
2026. február 15-ig