Láthatón innen és túl

Október 19-ig tart nyitva a Műcsarnokban Péreli Zsuzsa gyűjteményes kiállítása, amely a láthatón túl igyekszik megmutatni, milyen perspektívákat tudnak nyitni a valóság érzékelésében a kárpitba szőtt gondolatok. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth- és Munkácsy-díjas kárpitművésszel egy kicsit a szövőszék mögé is bepillantottunk. Górcső alá vettük a látható innenső és túlsó oldalát: égi és földi egyensúlyról, hétköznapi szentségekről és összecsengésekről beszélgettünk.

Ez a mostani már a második Péreli Zsuzsa-kiállítás a Műcsarnokban, az első 1987-ben volt, így a két tárlat között majdnem 40 év telt el. Miben különbözik a két élmény?

Amikor a júniusban megnyílt kiállításomra készültem, sokat gondolkodtam azon, mennyire megváltozott a Műcsarnok a régi időkhöz képest. A kortársban ma már nagyon ritka az ábrázolás, ritka az érzelem. Nagy színes foltok vannak, vagy kegyetlen dolgokat mutatnak meg. Az önnön szenvedést. Nem láttam, hogy az én gondolataimnak és érzelmeimnek, hogyan lesz helyük egy ilyen közegben. Az 1987-es tárlat akkoriban revelációként hatott. Az nyilvánvaló volt, hogy ugyanaz nem fog megismétlődni 40 évvel később, de egyáltalán nem tudtam, mire számíthatok. Úgy éreztem, nem vagyok való ebbe a világba, és annak ellenére, hogy rengeteg szép visszajelzést kaptam életem során a munkáimra, volt egy olyan félelmem, hogy ez a mostani Műcsarnok engem onnan ki fog vetni. Végül elhatároztam, hogy kitalálok egy menetrendet, és nem foglalkozom azzal, hogy mi van a többi teremben. Három tematikus blokkba soroltam ötven év munkáit: az elsőben a föld, a paraszti élet, elmúlt korok szereplői, színésznők, a múlt század és az előző vége együtt látható. A következő teremben egy spirituálisabb lelki utazásra invitálom azt, aki hagyja magát, a végén pedig a jelenre igyekszem reflektálni. Persze nem ennyire leegyszerűsítve, természetesen vannak áthallások, de ez így végül megnyugtatóan összeállt a fejemben.

És úgy tűnik, a Műcsarnok sem vetette ki, sőt…

Igen, már most nagyon sokat kaptam ettől a kiállítástól. Megtisztelő, milyen sokan regisztráltak a tárlatvezetésemre. És egyikük szemébe jobb volt belenézni, mint a másikéba. Látszott, hogy aki erre eljött, érti a gondolataimat. Úgy éreztem, összetartozunk. Ez nekem csodálatos élmény. Én olyan vagyok, mint egy barlanglakó. Egy tahitótfalusi vincellérház valamikori istállójában van a műtermem, és az utóbbi időben alig mozdulok ki onnan. A műveimet csak gyűjteményes kiállításon láthatom egyben. Addig szoros a viszonyunk, amíg fejben vannak, amíg gondolkozom rajtuk, amíg “kínlódok” velük, amíg a szövőszéknél ülök. Amikor levágom a kárpitot a szövőszékről, ott véget ér az intenzív kapcsolatunk. Ilyenkor minden alkalommal az a “rituálé”, hogy Laci (Tolcsvay László, Péreli Zsuzsa férje – a szerk.) felszögeli a kész munkát a házunk külső falára, hogy lássam, az született-e meg, ami a fejemben élt. De igazán a kiállítás az az izgalmas pillanat, amikor szép nyugodtan én is végig tudom nézni, mit is csináltam. Ilyenkor derül ki, hogy azok a gondolatok, amiket megszövök, más számára jelentenek-e valamit. Akár ugyanazt, amit nekem, akár teljesen mást, az mindegy. Csak a gondolat gondolatot hozzon. Ebből a barlanglakóságomból nehéz volt kibújni, de most nagyon örülök, hogy szeretettel ki lettem piszkálva onnan.

Amikor lekerül a szövőszékről a kárpit, és először találkozik mű és alkotó egymással szemtől szemben, mindig azt látja viszont, amit elképzelt?

Mindig. Elég hazárd vagyok: annak ellenére, hogy ez egy “kastélyműfaj”, nagyon-nagyon kötött és komoly törvényszerűségei vannak, mégis mindig bízom abban, hogy a bennem élő belső kép és gondolatsorozat, amikor láthatóvá válik, azonos lesz a fejemben lévő elképzeléssel. Csak, mint egy kis képeslap, akkora tervet készítek ceruzával, mégis látom, ha ránézek, hogy mi milyen színű lesz. Észrevettem – szövés közben a szövőszék bal oldalára van tűzve ez a kis vázlat –, hogy ránézek a fekete-fehér rajzra, és azt mondom, hogy igen, ide egy kicsit másfajta kék jön. Ennyire erős bennem belül ez az egész. Tulajdonképpen a szövőszéken a felvető mögé csupán egy kontúrrajz kerül. Arra is csak azért van szükség, mert összesen 40 cm szövést látok magam előtt – egy-egy megszövött rész után le kell tekerni a szövőszék hengerét. És nem tudom visszanézni, elrontottam-e valamit. Mondom, ez nagyon hazárd dolog, de eddig megkegyelmezett a belső látásom.

Embert próbálónak tűnik. Rengeteg munka lehet egy-egy kárpitban, mire elkészül.

Tényleg az, de semmiképp sem szeretném, hogy arra gondoljon valaki, mikor nézi, amit csinálok, hogy “ó, szegény, mennyit dolgozott ezen”. Az az én magánügyem. Szerintem ennél jobban nem tudnám eltölteni az életemet. Szerencsére annak ellenére még mindig tudok szőni, hogy azért ez egy nehéz fizikai munka, nagyon igénybe veszi az ember testét. Régen férfiak szőtték a falikárpitot. A párizsi gobelin manufaktúráról van egy képeslapsorozatom: öltönyös urak ülnek 50 centire egymástól, és mindegyik a rá vonatkozó részt szövi. Szerintem nők csak Ferenczy Noémi óta vannak ebben a műfajban Magyarországon.

Gobelin vagy kárpit?

Azért óvakodok a gobelin szó használatától, mert a rózsás díszpárnától kezdve más kézimunkáig minden gobelin. Ezek nem szellemi termékek, hanem csak időtöltés. Ha egy alkotásnak nincs önmagán túlmutató mondanivalója, akkor az nipp, nem pedig műtárgy. Emiatt ragaszkodom a kárpit kifejezéshez.

Boncolgassuk kicsit a mondanivalót: a spirituális töltetű teremben látható Aequilibrium című kárpiton egy angyal föld és ég között tart egyensúlyban két szimmetrikus szálat – az egyik kék, a másik pedig piros színű; a Kétség című alkotás pedig egy olyan mérleget ábrázol, amelynek elbillent serpenyői láthatólag nincsenek egyensúlyban. Van a vízszintes és függőleges egyensúlynak vagy egyensúlytalanságnak valamiféle metszéspontja?

Az Aequilibrium című kárpit arról szól, hogy a spirituális és a földi dolgainkat úgy tudjuk arányban tartani, ha nem leszünk szentfazekak, amikor hiszünk, de földhöz ragadtak sem, ha a realitás a mindenünk. Ennek a koordinátarendszernek a vízszintes síkjában van a Kétség, vagyis az a mérleg, amelynek serpenyői nem vízszintben állnak. Akié ez a kárpit lett, meg is kérdezte, miért nincs egyensúlyban a két serpenyő, amire annyit mondtam, hogy azért, mert még élünk. Az az ember, aki azt hiszi, hogy ő mindent tud és pontosan jól gondolja a dolgokat, még ha a legnagyobb jóindulattal teszi is ezt, elveszett ember. Amíg úgy tudunk hinni, hogy a kétség egy picikét ott csilingel a hátunk mögött, akkor nem tévedhetünk el igazán. Ha nem kételkedünk, akkor megálltunk. Vagy meghaltunk. Így látom én az égi és földi egyensúlyt.

Bárkinek szívesen ad (el) művet? Úgy értem, csak pénzkérdés, kinek lehet Péreli-kárpitja?

A munkáim olyanok, mintha a gyerekeim lennének, akiket aztán örökbe adok. Megnézem a nevelőszülőket. Néha előfordult, hogy olyan tulajdonosa lett valamelyik képnek, aki valószínűleg nem a jelentése miatt akarta a falán látni. Aztán úgy alakult, hogy később meg kellett válnia tőle. Végül is, a műtárgyaknak saját sorsuk van, mert idővel aztán mégis csak oda kerülnek, ahol értik is őket.

Előfordul olyan is, hogy egy-egy kárpit létrejöttébe szól bele a sorsszerűség?

Sokszor. Egy ismeretlen házaspártól például megkaptam egy néhai apáca fonalhagyatékát, aki náluk lakott haláláig – a Sopronbánfalvi Kolostor rendfőnöknője volt, és miseruhákat hímzett. Csak aztán a rendházból elmeszociális otthon, lóistálló meg fegyverraktár lett. Szóval, áttételesen kaptam ettől az apácától elég sok valódi selyemfonalat, amit akkoriban lehetetlenség volt beszerezni. Legalábbis gengszterkülönítmény kellett volna hozzá. Akadt köztük sok színarany borítású. Mindig csak a lényeges helyekre használtam belőle, tudván, ilyen csodálatos fonalhoz nem lesz többé szerencsém. Aztán a Materra című munkába beleszőttem az utolsó szálat is. Ami számomra a legnagyobb szentség, a természet, az kapta meg az utolsó aranyamat.

Mi számít szentségnek? Úgyis kérdezhetném, mi szőhető arannyal?

Az a dolog, amit minden körülmények között meg kell becsülni.

A család, a gyerekkor is ilyen? A festő nagypapa emléke, aki valamiképpen a kiállításban is megjelenik?

Nem így. Nekem nem volt klasszikus értelemben vett családom. Én az Ecserin “vettem” magamnak régi fotókon családot. Ismeretlen bajuszos nagypapákat “loptam”. Az én nagyapám 1944-ben meghalt, de amíg élt sem lehetett lírai nagypapának nevezni. Ő egy pesti-párizsi bohém volt. De a képeibe halálosan beleszerettem. Pontosan tudom, hogy a munkáim melyik részében él ő tovább.

Melyikben?

Az Ereklyetartó című kárpit, amelybe az egyik párizsi kiállításának a katalógusát szőttem bele, őt idézi, és a Szegény angyal lakótelepekre emlékeztető házairól is csak én tudom, hogy azok a nagyapám fekete párizsi házai, sötét ablakaival.

A régi színésznők is egy vágyott vagy “vásárolt” élet részei?

Annak idején, a hetvenes években az ő stílusuk, a régi fényképeik jelentették számomra az artisztikumot. Anyukámmal gyakran jártunk a Filmmúzeumba, ismerős volt az igazgató, ingyen mehettünk, és mivel nálunk otthon nem volt fűtés, olykor egész napra beültünk egy büfékenyérrel, és este hatig filmeket néztünk. Hihetetlen, hogy miket láttam, a francia újhullámtól az Asta Nielsen- és Jeanne D’arc-némafilm sorozatig rengeteg alkotást. Akkor, ott nagyon beleszerettem Asta Nielsen figurájába, elég sok kárpitot is szőttem róla. Ma már máshol járok, de akkor a régi fotókon az emberek tartása, így az övé is, elvarázsolt. Mit láttunk az utcán? Szürkeséget. Én a szépet kerestem. Az Ecserin 1-2 forintért vásárolt régi ruhákban jártam. Minőség volt, bársony volt, gyönyörű volt. Ideálom lett ezt a fajta artisztikumot sugározni. Ilyeneket is festettem. Annyira kilógtak a Leninek közül, hogy másodévben az Iparművészeti Főiskolán felajánlották a diplomát, csak menjek el. De nem fogadtam el. Én azért a főiskoláért nagyon sokat dolgoztam.

Mikor szőtt először angyalt?

Nagyon régen, viccből egy vízi puttót. Aztán később egyéb puttókat. Az első igazi talán a Szegény angyal lehetett. Az angyalaim nem vallásokhoz tartozó angyalok, hanem – úgy gondolom – a jobbik énünk. Megmutatják, mire vigyázzunk, mire figyeljünk. A Szegény angyal arra vezet rá, mennyit ér a pénz valójában – ruháját a volt szocialista országok értéküket vesztett pénzérméi borítják. Nagyon szeretem, amikor a pénz műtárggyá változik. Amikor például ékszer lesz belőle. A legtöbb népművészetben ott van a pénzékszer. Számos népviselet része a bajaiaktól Románián, Afrikán, Dél-Amerikán át az oroszokig, norvégokig. Izgat engem, miként lehet a pénz “pénzségét” elvenni. Egyszer szeretnék csinálni egy kis kiállítást, ami megmutatja, hogy a pénz nem az, ami minket sírba döngöl, hanem csak egy ártatlan ötvösmunka. Díszítsük fel akár magunkat vele.

Mi az, ami ebben a világban a leginkább fáj – a pénz uralmán túl? Amire a harmadik teremben lévő, jelenre reflektáló munkák is utalnak?

Ahogy egyre élesednek a kontúrok, nagyon az látszik, hogy nem tiszteljük a másik embert. Nem veszünk tudomást se a saját valódi énünkről, se a másikéról. Az ego olyan bizonyos embereknél, mintha minden nap növénytáppal locsolnák. Az Eredeti kópia című mű például ugyanazoknak az arcoknak a színes, majd elszürkült változatát mutatja. Naponta láthatjuk ma is, ahogy valaki értékes emberként kezdi mondjuk a nyilvános szereplését, aztán a média olyannyira elhiteti vele, hogy “ő az, akit ott látunk”, hogy teljesen kimegy belőle minden, ami emberi, ami szimpatikus. Az utolsó, amit idén szőttem, az Anonim ikonosztáz ellenben pont azokról az emberekről szól, akiket nem jegyeznek se szentként, se angyalként, ugyanakkor az életük maga a szentség. Nap mint nap hoznak áldozatokat, médiakíséret nélkül, csöndesen, szerényen, akár szegényen és reménytelenül.

Figyeli, mi árad a médiából? Néz például televíziót?

Tudom, hol élünk. Nem arról van szó, hogy elköltöztem egy gyönyörű szigetre, fésülöm ezüst hajamat és álmodozom. Szó sincs erről. Nagyon is látom ezt a világot. Az Anonim ikonosztáz című kárpitot is egy televízióban látott történet ihlette. De ugyanígy az 1989. Karácsony című munkát is a romániai forradalom kitörésekor sugárzott első tévéadások inspirálták. Volt egy eredeti fém ikon borítólemezem – azonnal tudtam, hogy azt fogom felhasználni és hogy gyászszövetet szövök mögé. A fekete Madonnát ábrázoló, aranyló kárpit csak messziről szép. 1990 januárjában nyílt Szentendrén a Képtárban egy kiállításom, Hann Ferenc művészettörténész rendezte – aki ma is nagyon hiányzik. Jöttek az erdélyiek, akik akkor még elesettek, szegények és kétségbeesettek voltak. Feri szerzett lakást egy egész ortodox kórusnak. Olyan volt a kiállítás-rendezés, akár egy forradalom. Felraktuk a falra ezt a képet, köré gyűltek, mindenki tudta, hogy miről van szó. Az egyikük odajött és átadott egy pici kis fekete valamit. Mondta, hogy a telefonjából szerelte ki, mielőtt eljött – egy lehallgató készülék volt –, és hogy erről a képről csak ez hiányzik. Nem szoktam semmit utólag applikálni, mindent beleszövök a munkáimba, de ekkor kivételt tettem.

A külső hatások mellett mennyire inspirálja Laci?

Vannak összecsengések, csak nem tudom, melyikünk kezdte. Például ő Testamentom címmel gyönyörű oratóriumot komponált Bella István verseire, amely a doni magyar tragédiát dolgozta fel szimfonikus zenekarra és férfikarra írva. Én pedig annak idején nagyon sok katonát szőttem, rajzoltam, festettem. Számomra a katonalét egy nagyon megrázó élethelyzet. Valakit, aki éli az életét, elragad belőle egy “kéz”, és nem valószínű, hogy a háborúból ugyanaz az ember fog visszatérni. Nemcsak a sebesülésekre, hanem a látottak hatásaira is gondolok.

Közös témánk Mária is: akkoriban, amikor Laci megírta a Mária evangéliumát, én több alkalommal Máriát szőttem. Az a nagyon jó, hogy mi jól békén hagyjuk egymást. Ha látja, hogy undokabb vagyok a szokásosnál, akkor tudja, hogy belül mocorog valami, és nem álldogál a rajzom fölött, hogy “mit csinálok”. De én se szólok bele, amikor hallom, hogy komponál, csak konstatálom csendben, ha valamit nagyon megtalált. Nagy kincs, hogy békében hagyjuk egymást alkotni, szabadon, minden zavaró véleményezés nélkül. Nem kell beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk, a másik épp hol tart vagy miben van.

Folyamatos az alkotókedve? Mindig van mit kárpitban elmondania?

Ha nem lesz bennem olyan mondanivaló, ami mindenképp kikívánkozik, az a vég. Már most is mocorog valami, de ez még csak bennem létezik, senkinek nem árulok el róla semmit. Oxidálódik, ha kimondom. Júniusban nyílt a kiállítás, mostanra már megjött a szövőszék iránti honvágy is.

Csejtei Orsolya

Túl a láthatón – Péreli Zsuzsa gyűjteményes kiállítása
Műcsarnok, Budapest
2025. október 19-ig