Milyen volt az a kor, amikor Alphonse Mucha, Gustav Klimt, Henri de Toulouse-Lautrec, Rippl-Rónai József vagy Vaszary János tervezte plakátok között korzózhatott az utca embere? S vajon ezek a plakátok miről mesélnek a ma emberének? A Magyar Nemzeti Galéria új, időszaki kiállítása a 19. és 20. század fordulójához, az első világháborút megelőző, boldog békeévekhez viszi vissza nézőit, abba az izgalmas korba, amikor az egyre nagyobb teret hóditó szecessziós stílus jegyében az európai, köztük természetesen a magyar plakátművészet is igazi aranykorát élte. Az október elejéig nyitva tartó tárlaton a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika remekművei mellett megidézik a korszak szecessziós tárgykultúráját is, köztük könyveket, folyóiratokat, iparművészeti tárgyakat, kerámiákat és bútorokat.
Ki ne ismerné a plakátművészet legszebbjei közé tartozó, Faragó Géza, a szecesszió egyik nagymesterének keze munkáját dicsérő, ezen a kiállításon is látható Tungsram-plakátot? Az 1896-ban alapított Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. 1912-től Tungsram védjeggyel hozta forgalomba az addigi típusoknál fehérebb fényt adó volfrámlámpát. Faragó Géza plakátjának festői kompozíciója több síkon, lírai módon jeleníti meg a fényt: a vízparti jelenet mindkét szereplője, a széles karimájú kalapjával ernyős állólámpa asszociációját keltő dekoratív hölgy (akinek alakját a művész valószínű Aschner Lipót, vagyis a Tungsram igazgatójának feleségéről mintázta), de a világító szemű fekete macska is értelmezhető az elektromosság szimbólumaként. E plakát ma nemcsak a szecesszió, hanem az egyre inkább eltűnőben lévő plakátművészet legikonikusabb darabjai közé tartozik.
© Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Na de nem menjünk ennyire előre, hiszen a kiállítás nem Faragó Géza művével, hanem egykori párizsi mestere, Alphonse Mucha szép hölgyeivel, köztük Sarah Bernhardt-tal kezdődik. A századforduló legismertebb színésznője 1894 karácsonyán egy festőművészt keresett, hogy megfesse neki a „Gismonda“ színdarab plakátját, mivel nem tudta elérni azt a festőt, akivel dolgoztatni szokott. A megbízást Mucha kapta, és ezután nem sokkal, egy reggel Párizsban mindenütt feltűntek azok a plakátok, amelyek meghozták neki a világhírnevet. A plakátok olyan népszerűek voltak, hogy a legenda szerint a művészetkedvelők csaknem mindet leszedték a hirdetőoszlopokról. Egy csapásra Mucha lett a „Belle Époque” (jelentése: szép kor) és a feltörekvő új stílus, a szecesszió egyik legkeresettebb plakátfestője.
A szecesszió, amely a Párizzsal egy időben London utcáit is meghódította, a modern kor vívmánya volt. Születéséhez hozzáárultak a 19. század utolsó évtizedeinek gazdasági és társadalmi változásai, amelyekre természetesen a művészek is próbáltak reagálni. A modern kor modern formákat igényelt, a szecesszió pedig új utakat nyitott az alkotók számára. Legfőbb jellemzője volt, hogy egyrészt szakított a historizmussal, másrészt nem a múlt stílusaiból, hanem a természetből merített ihletett, az így született gyönyörű, organikus minták pedig beboríthattak bármilyen tárgyat.
Bár a szecessziós plakátművészet szorosan összekapcsolódott a fogyasztással, a tömeggyártással és a reklámmal, már a kezdettől magasművészetként azonosította önmagát, amelynek sajátos esztétikája, valamint kiemelkedő és jól ismert alkotói voltak. Magyarországon ugyan kezdetekben a szecessziós stílusban készült plakátok színvonala nem érte el a külföldi mesterek munkáinak színvonalát, ez csakhamar megváltozott, és máig felejthetetlen plakátok kerültek ki a magyar művészek (köztük Rippl-Rónai József, Vaszary János, Ferenczy Károly, Faragó Géza, Biró Mihály, Helbing Ferenc vagy Tuszkay Márton) kezei közül is.
A kiállítás különlegessége, hogy teremről teremre haladva e szecessziós plakátok lesznek a történelem mesélői, rajtuk keresztül ismerkedünk meg a századforduló izgalmas és valóban pezsgő mindennapjaival. Van mit elmondaniuk, hiszen a kiegyezést követő évtizedek Magyarország történetének egyik legjelentősebb fejlődési időszaka volt. Az emberek gyógyfürdőkbe jártak, egyre többen sportoltak, sorra nyíltak az állatkertek, a filmszínházak, az éjszakai város megannyi programmal várta a szórakozni vágyó polgárait, míg nappal a kávéházakban gyűlt össze az értelmiség. Az egészség és a higiénia is nagyobb szerepet kapott. A reklámozott termékek közül kiemelkedő volt a sósborszesz diadalútja, amelynek plakátjai természetesen erről a kiállításról sem hiányoznak. Ma már kevesen tudják, hogy mi is volt ez a szer, amely bedörzsölés útján frissített, de a fájdalmat is enyhítette – reumatikus panaszokra, fejfájásra és fertőtlenítésre, illetve korpaképződés ellen és fog tisztítására is használták. Olyan népszerű volt, hogy hamarosan háziszerré vált, még a legkisebb falusi szatócsboltban is árulták.
Legyen szó azonban bármilyen reklámról, a plakátok egyik szereplője szinte állandó, ez a szereplő pedig a nő. A szecessziós plakátokon ártatlan, csábító múzsák vagy épp öntudatos, gyönyörű dámák képmásai tükrözik a változó ideálokat, bemutatva azt is, hogy milyen lehetett akkoriban egy modern felfogású, független asszony.
A tárlat bepillantást enged a polgári otthonok világába is, ahol a szecessziós szépségeszmény szintén meghatározó nyomokat hagyott. A kiállítás ezen részén csodásan megmunkált bútorok, Zsolnay kerámiák, szobrok, textilek, könyvek és folyóiratok révén lehetünk részesei a korabeli mindennapoknak.
A kiállítás idővonala az első világháborúnál ér véget, amelynek sötét szele immár a plakátokat is elérte: szegényeket megjelenítő, adakozásra szólító vagy éppen a hadikölcsönt népszerűsítő művek veszik át a szót a korábban moziba siető pároktól, kalapos hölgyektől, szivarozó uraktól. Ezek a plakátok már egy másik, jóval vészterhesebb korszak szomorú hírnökei.
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
2025. október 5-ig