A balatonfüredi Vaszary Galéria ismét nagyszabású életmű-kiállítással örvendezteti meg a betérőket. Orosz István, a magyar művészeti élet egyik legsokoldalúbb személyisége: grafikus, illusztrátor, plakáttervező, rajzfilmrendező, költő, novellista és regényíró. A mostani (június 22-ig látogatható) tárlat, a száznál több eddigi egyéni kiállítása közül az egyik legalaposabb válogatás, a teljes életművéből nyújt sokszínű ízelítőt, bár nem kronologikus sorrendben.
Az alkotó nézőpontjából milyen érzés életmű-kiállítás formájában áttekinteni munkásságán, feszélyező vagy inkább inspiráló?
Bevallom, nem nagyon gondoltam bele, hogy meg kéne rendülnöm az elnevezés okán. A kurátori feladatra vállalkozó barátom, Török András adta a kiállításnak az „életmű” nevet, talán azért, mert minden műfajból akad itt valami. Vannak az autonóm képzőművészet kategóriájába sorolható művek, vannak plakátok, illusztrációk, bélyegek, amire azt szokták mondani, hogy alkalmazott grafikák, vannak rajzfilmek, sőt a falakra írt szövegek, meg az egyik szobában összegyűjtött kötetek jóvoltából az irodalom is megjelenik. Persze az is megfordulhatott András fejében, hogy ha tizenhárom teremből áll, akkor ahhoz valami hangzatos név illene. Hetven fölött természetesen megfordul az ember fejében, hogy ez akár az utolsó tárlat is lehetne, bár ennek némileg ellentmond, hogy egy jeles külföldi galéria vezetője, az anyagot látva, épp most jelezte, hogy azt jócskán kibővítve, esetleg újonnan készülő munkákkal is kiegészítve, a saját termeiben is szívesen látná.
Induljunk el a kiállításban, amely a Vaszary Galéria összes terét betölti. A földszinti termekben kezdődik el a tárlat. Milyen alkotások fogadják először a látogatókat?
Az első terem a Lehetetlen tárgyaké, vagy inkább lehetetlen építészeti motívumoknak mondanám. Egyike például a Pantheon parafrázis – ha csak a felső felét nézzük, olyan, mintha belül lennénk, ha csak az alsó felét, akkor mintha kívül lennénk. Hasonló játékok vannak a falakon lévő képeken, illetve van egy falsorozat, amin kétdimenzióban viszonylag könnyen lerajzolható építészeti elemek vannak, de hogyha ezeket az ember megpróbálná háromdimenzióban elkészíteni, az már szinte lehetetlen lenne. Látható pár fa objekt, ezeket én deszkametriáknak nevezem, vagy „tudóskodóbb” elnevezéssel paradoxonometriáknak. Ezeknek az a története, hogy úgy 10-15 éve volt egy háztetőcsere nálunk, a lécek megmaradtak, egy részük az udvarra került, és a hótól, esőtől elfeketedett, más részük a padláson elbarnult, de vettem hozzá újakat is, azok fehérek. Ebből a háromféle színből raktam össze olyan kompozíciókat, amelyek síkban vannak ugyan, de mégis úgy tűnnek, mintha háromdimenziósak lennének.
A paradoxonok folytatódnak a következő teremben is. Ahogy a műfaj, a grafika nagy hagyományokkal bír, úgy a témák tekintetében is megjeleníti a művészettörténeti előzményeket, inspirációkat?
Így van, például egy látszólag szabálytalan, de azért elég rafináltan kitalált poliéder kőtömb, mely Albrecht Dürer Melankólia című képén szerepel – ott egy melléktéma, itt főszereplővé lépett elő, úgy is nevezem, hogy Melankólia emléklap. Akkor csináltam, amikor Dürer műve épp ötszáz éves volt, rajta van az a bizonyos számnégyzet is, amit Dürer a Melankólián használt, illetve annak egy aktualizált változata, mert azon az 1514-es évszám olvasható, itt a 2014-es. De természetesen ez is úgy van kitalálva, hogy ha függőlegesen, vízszintesen meg átlósan összeadja az ember a számokat, akkor mindig ugyanaz a szám jöjjön ki, az ő esetében ez a 34-es volt, nálam a 212-es palindrom szám, ami ugyebár összeadva 5, vagyis az eltelt öt évszázadra utal. Egy másik, a művészettörténettel elég szorosan kapcsolatban álló mű Velazquez egyik leghíresebb festményének, a Las meninasnak a parafrázisa, ahol az udvarhölgyet láthatjuk, talán a legfontosabb szereplőjét a képnek, de nem valóságban, hanem egy tükörlabirintus segítségével sokféle nézetből. Sőt, olyan ravaszul van a kép kitalálva, hogy a másik főszereplő, egy úr is csak egy tükörképen jelenik meg – de akik hosszasan nézik a képet rájönnek, hogy ő sincs valóságban itt a képen, hanem a lépcsőn látszik lefelé jőve az árnyéka, egy rafinált konstellációban. A többi kép is valamiféle geometriai vagy paradoxon játék, például a „hiány-sorozat” képei, amiket vagy 20 éve úgy rajzoltam meg, hogy a valójában nem látható dolgok jelenjenek meg, s a láthatók tűnjenek el, szóval egy fordított világot próbáltam konstruálni. Például a Holland tájképen egy holland házat rajzoltam, ahol ugyebár nagyon nagy ablakok vannak, de én csak az ablaknyílásokat rajzoltam meg tömör téglából, és körülöttük, ahol a falaknak kéne állni, csak a nagy holland levegőég, illetve a holland felhők látszanak, és köztük sétálgatnak a holland tehenek. A másikon a római Pantheon látszik, de az is egy „negatív” épület, én az oszlopközök tömörek és az oszlopok helyén átsüt a nap, átfúj a szél. Ebben a teremben a többi kép is ilyen kétértelmű, van például egy napóra, ami többféle időpontot mutat, a Bábel tornya pedig egy olyan épület, ahova kétféleképpen lehet fölmenni: az egyik könnyű, hiszen ott vannak a lépcsők, a másik viszont kicsit furcsának tűnik, de ha az ember mindig csak vízszintes utat választ, akkor is elérheti a tetőt.
A következő terem is próbára teszi az ember szemét, csak másként..
Igen, a Kettős képek termének alkotásai (melyek távolról vagy közelről nézve más-mást jelentenek) összefüggenek a következő teremben lévő plakátokkal. Én ugyanis a hetvenes években az Iparművészeti Főiskolán plakáttervezést tanultam, akkor szembesültem a plakátnak azzal a furcsa tulajdonságával, amit nem nagyon használnak ki a plakáttervezők, hogy általában a plakátot nagyon távolról látják meg az emberek, és ha érdekes, akkor esetleg közel mennek. És ezt, hogy közelről és távolról mást jelentsen, ki lehet használni. Ezt aztán egy későbbi periódusban önálló grafikákon is kipróbáltam. Az egyik például egy itáliai látkép, – Tivoliban, nem messze Rómától áll a Villa D’este, amelyet ugye a szökőkútjairól és Liszt Ferenctől ismerünk, aki ott dolgozott – a képen látszik a kastély, látszik a park, de ha távolról nézzük, Liszt Ferenc arcképét láthatjuk. A Varázsfuvola című képen is összeáll egy Mozart-sziluett, a Dalí és a Szent család címűn egy betlehemi jelenet látszódik, távolról nézvést pedig egy Dalí-portré. További két „perspektivikus anamorfózis” trükkje, hogy szemből viszonylag felismerhető a képlet: az egyik oldalon a Shakespeare korabeli Globe Színház látszódik közönséggel, nézőkkel, a másikon pedig egy csendélet olyan tárgyakkal, amelyek kicsit barokk kori vanitas csendéletre emlékeztetnek, de a ravaszsága az, hogy a folyosó végéről, vagyis ferde szög alól nézve, fölfedezhető mindkettőn egy-egy portré.
Aztán közismertebb alkotások (is) következnek, már csak a műfajból adódóan is, a plakátok. Meséljen egy kicsit a plakát műfajáról, hogy írná le a jelenkori szerepét, illetve manapság készül-e még megrendelésre plakát?
Ezeknek körülbelül a kétharmada készült megrendelésre. A plakát az 1970-80-as években közismert művészeti ág volt, nekünk a főiskolán azt mondták, hogy a XX. század művészete, dehát azóta a plakát kora is lejárt. Frissebb és olcsóbb médiumai vannak a hírközlésnek, az emberek zöme már nem plakátokról értesül egy színházi előadásról, egy új könyvről vagy mozifilmről. De azért még vagyunk néhányan plakáttervezők, akik nem nagyon tudunk leállni, és készítünk ma is plakátokat. Létezik a Magyar Plakát Társaság, pályázatokat írunk ki, készülnek olyan munkák, amik az utcára nem is kerülnek ki, de előfordul az is, hogy olykor kiállításhoz kérés nélkül is csinálunk plakátot, mert ennek a társaságnak a vérében van a plakáttervezés, és ha a hagyományos plakát kora le is tűnt, a plakátos gondolkodásmódot éltetni szeretnénk még.
Kezdjük a „vezetést” néhány kevésbé ismerttel. Korban a legközelebbi az In memoriam Albert Razin, amelyen kilenc kitépett nyelv van. Udmurt filozófus és nyelvvédő volt Razin, aki az 2019-ben Oroszországban hozott új nyelvtörvény miatt, amely a nem orosz nyelvek ellehetetlenítéséhez vezetett, tiltakozásul az udmurt parlament előtt felgyújtotta magát. Az ő emlékének szól a plakát, amit aztán az udmurtok trikókon sokszorosítottak, és a nyelvvédők azóta is használják. Sajnos nálunk, noha nyelvrokonaink az udmurtok, nem sokan tudnak Albert Razintól.
Itt egy másik plakát: amikor Mucha-évforduló volt a Társaságban, mind csináltunk egy-egy emlékplakátot. Az enyémen Sarah Bernard francia színésznő látszik, akiről annak idején Mucha sok plakátot készített, de ezen a képen ő rajzolja le Muchát, legalábbis körülrajzolja a nagy cseh mester árnyék sziluettjét, aki ugye Párizsban lett világhírű.
De hogy egy kicsit extrémebbet is említsek: Lenin összes műveire, a kinyitott könyvekre rárajzoltam a mauzóleumból kilépő Lenint. Az történt, hogy 2017-ben, mikor a ’17-es forradalom 100 éves volt, egy moszkvai galérista fölkért 100 plakáttervezőt a világból, hogy csináljanak valami emléket, ez lett az enyém. Az oroszok elnevezték „zombi-Leninnek”, és ki volt állítva többek között Szimbirszkben is, ahol Lenin született, ráadásul a múzeum kb. ötven lépésre volt attól a háztól, ahol Lenin felnőtt. Volt néhány éve Oroszországban egy vándorkiállításom, aminek egy része plakátokból állt. Azt a bizonyos Tavarisi konyec plakátot, mely talán a legismertebb munkám, nem küldtem el, de már az első, a szentpétervári kiállítás kurátora üzent, hogy hiányolja, így az is ki volt állítva mindenütt, Lenin háza mellett is. Itthon pedig a szovjet katonák még ’89-ben meg ’90-ben sorba álltak érte, és vitték haza.
Az, hogy bélyegeket is tervezett, talán kevésbé ismert szelete az életművének. Mi az itt látható bélyeg-sorozat keletkezésének háttere?
A kiállításon szerepel az Amerika felfedezésére készült bélyegsorozatom is – szintén érdekes történet. Akkortájt, a 90-es évek elején rendszeresen megjelent Budapesten egy New York-i egyetemről egy osztálynyi grafikus, Bill Ronalds tanár úr vezetésével, aki megkért, hogy néha foglalkozzam a diákjaival. Épp volt egy bélyegtervezői felkérésem, fölajánlottam, hogy ha valaki akar, jöjjön el és dolgozzunk együtt. Bill el is küldött egy kislányt, akivel beszélgettünk a témáról, és vázlatokat is készítettünk. Hamar kiderült, hogy a lány indián származású, akiknek Amerika felfedezése nagyon mást jelent, mint az európaiaknak. Végül az egymás felé néző, térképpé átfogalmazott arcokban állapodtunk meg mint olyan tervekben, amelyek nem sérthetik egyik fél érzékenységét sem.
Az emelet a grafikusok klasszikus témájával fogad minket: a Rinocéroszok szobájába érkezünk. Mitől vált fontos jelképpé ez az állat?
Albrecht Dürer óta a rinocérosz valahogy minden grafikusnak a legfontosabb állata, nem is nagyon tudnék olyan kollegát, aki az életében legalább egyszer egyet ne rajzolt volna le. 1515-ben Európába, Lisszabonba érkezett az első rinocérosz, ilyen korábban nem járt itt, és ott egy nürnbergi illetőségű férfiú látta, aki írt egy levelet Nürnbergbe Dürernek, amibe nagyjából leírta, hogy néz ki a bestia. Talán egy vázlatot is küldött. Dürer lerajzolta aztán fába metszette az állatot, és mivel jó ideig, vagy száz évig nem érkezett újabb rinocérosz Európába, az összes bestiáriumnak ez az ábrázolat lett az alapja. Ez alapján rajzolgatták a zoológia könyveket, és persze azokat a hibákat is belerajzolták, amiket Dürer elkövetett. A legviccesebb hiba, hogy a nyakszirtjéből is kiáll egy kis szarvacska, és ez bizony ott van a későbbi „tudományos” ábrázolatokon is. Én is rajzolgatok rinókat, tele van velük ez a terem, olykor még írok is róluk. Van egy novelláskötetem, amelynek a címe Pótszarv. Egyébként Albrecht Dürer rinocérosza címmel egy animációs filmünk is pereg egy szomszédos teremben, Horkay Istvánnal együtt készítettük.
A Tükörlabirintus terme rendkívül egyedi installáció, valóban elbizonytalanít néhány esetben, hogy merre is kell folytatni az utat. Ez hogyan keletkezett?
1999-ben bízott meg Borda Lajos antikvárius, hogy illusztráljam Sebastian Brand Bolondok hajója című könyvét. Dürer volt az első, aki ezt az ötszázéves munkát illusztrálta; a világban általában az ő képeivel szokták kiadni a Bolondok hajóját, de Borda, aki az első teljes fordítást is megrendelte Márton Lászlótól, új illusztrációkat is akart, én meg valamennyire utalni szerettem volna Dürerre. Úgy rajzoltam meg őket, hogy ha távolabbról nézi az ember, mindegyik kép egy halálfejet mutasson. Az a kettős jelentésű világ jelenik meg itt is, amit már egy emelettel lejjebb, a korábbi képeimen láthattunk. Tehát itt a fekete labirintusban vagy ötven valódi és még több tükörképként megjelenő koponya között bolyonghat a néző. Egy-egy vezetésen mindig izgalmas kérdés, hogy vajon mindenki előkerül-e a kijáratnál. Érdemes megszámolni újra a társaságot.
A hagyományos kiállítási kereteken túllépve, a következő teremben az Ön által írt könyvek is megjelennek. Az életmű teljességének, sokszínűségének jegyében?
Igen, Török András kurátornak köszönhetően ezen a kiállításon szó van könyvekről, irodalomról, illetve két riportfilm is látható. A falakon esszékből kiragadott vagy erre az alkalomra írott szövegek olvashatók, de könyvekről szól az itt kiállított két Könyvtár című grafika is. Érdemes elővenni a pénztárnál kölcsönzött nagyítót, segítségükkel lehet a könyvek gerincét nézegetni, s olyan alkotók nevét leolvasni, akik hatottak rám. Dürertől Brunelleschin át (aki a perspektivikus ábrázolással először foglalkozott a reneszánszban) egészen M.C. Escherig, vagy mondjuk Rubik Ernőig, aki a főiskolán tanárom volt. Van itt még vagy száz név, meg itt, ebben a kis könyvtárszobában ki vannak téve a saját könyveim is, illetve a munkáimról készült katalógusokból is néhány.
A kiállítást az anamorfózisokat bemutató terem zárja. Igazán különleges munkák gyűjteménye, ha még lehet fokozni az eddigieket.
Zömmel tükörhengeres anamorfózisok, olyan eltorzított ábrák, melyek értelmessé akkor válnak, ha egy speciális tükröt tesz rájuk az ember. Ez a „műfaj” valamikor az 1600-as években volt a legismertebb, de talán már korábban is létezett. Lehet, hogy már Leonardo is csinálhatott ilyet. Én a 70-es évektől kezdtem foglalkozni vele, s az újításom az volt, hogy önmagukban is értelmes képeket próbáltam rajzolni, de úgy, hogy a tükröt rátéve egy másik, az előzőtől teljesen független jelentés váljék láthatóvá. Itt van például egy pohár, melyet az őszi tájban tart valaki, a tükröt rátéve pedig Dionüszoszt, a bor istenét ismerhetjük föl. Egy másik Edgar Allen Poe Hollójához készült illusztráció, ahol egy asztalra hajló férfit lehet látni, a rátett tükörben pedig megjelenik maga Poe. Ezt tulajdonképpen egy irodalomtörténeti állásfoglalásnak is fölfogható. Azt szokták mondani, sőt Poe is maga megírta, hogy neki a történethez voltaképpen semmi köze, nem ő a vers narrátora, aki Eleonóra elmúlásán szomorkodik a versben. Én viszont azt gondolom, hogy bizony ő az, és meg is mutatom. Azt a gondolatát sem osztom, hogy a költészethez nem kell ihlet, hanem kizárólag matematikai módszerekkel és következetes természettudományi eszközökkel kell verset írni, és nem szükséges hozzá személyes élmény. Ezzel a munkával próbáltam ellent mondani.
A kiállítás alkalmából egy beszélgetőkönyv is készült, amelyből megtudhatjuk, hogy Orosz István miért nem bölcsész vagy színész lett. Végig követhető a díjakkal elhalmozott szerző pályájának és magánéletének számos állomása, és megismerhetjük legtitkosabb gondolatait is olyan témákban is, amelyek látszólag távol állnak a képzőművészettől.
Egy interjúban egyszer azt mondta, hogy saját kora elől a múltba emigrált. A kiállított, mai is friss, izgalmas élményt nyújtó összesen 219 grafikai alkotás, 10 rajzfilm, 20 könyv (verses-, novellás- és esszékötetei, valamint két regénye) megtekintése után a néző talán vitába szállhat ezzel a kijelentéssel. Ha szerencséje van, akkor megteheti ezt még személyesen is, a művész által tartott vezetések egyikén.
Vaszary Galéria, Balatonfüred
2025. június 22-ig