Hányattatás és zsenialitás

A szentendrei Ferenczy Múzeumban március 31-ig látható Vajda Lajos művészetét bemutató tárlatot annak is érdemes megnézni, aki ismeri a festőművész alkotásait, és annak is, aki eddig még nem találkozott velük. A fájdalmasan fiatalon elhunyt művész pályájának egészére reflektáló tárlat alapos és nagyon átgondolt: 150 művet mutat be, köztük igazi kuriózumokat is. Több tucat, eddig lappangó kép is látható, amelyek jobban rávilágítanak az 1922-től 1930-ig terjedő, a köztudatban eddig rejtőzködőbb korszakként definiált időszakra, vagyis Vajda művészi útkeresésének periódusára.

Több mint két éves szakmai előkészítés után múlt év november elején nyílt meg a szentendrei Ferenczy Múzeumban a Világok között – Vajda Lajos élete és művészete című nagyszabású kiállítás. Az 1908-ben született és 1941-ben meghalt Vajda – a hazai művészettörténészek konszenzusos megítélése szerint – a modern magyar képzőművészet meghatározó, sokak szerint legfontosabb képviselője, aki szorosan kötődött Szentendréhez. Művészete a konstruktivizmustól a szürrealizmuson át ívelt a teljesen egyéni hangvételű transzparens rajzokig, majd élete vége felé sajátosan absztrakt műveken bontakozott ki a fiatalon, tüdőbajban elhunyt művész saját tragédiája és az egész történelmi korszak drámája. Neve összeforrt Szentendrével: rajzain izgalmas kavalkádban ötvöződnek a város építészeti motívumai és a művész személyes életének stációi.

Vajda Lajos mindössze 33 évet élt. Zalaegerszegen született szegény családba, gyerekkorában hat évet Szerbiában éltek, s ott találkozott először a bizánci-ortodox művészettel. Magyarországra visszatérve előbb Herman Lipótnál tanult, a Képzőművészeti Főiskolán Csók István tanítványa, később – miután a főiskoláról kicsapták, mert botrányba keveredett –, Kassák Lajos követője lett. 1930-ban Párizsba költözött, ahol négy évet töltött nagy nélkülözésben, alkalmi munkákból élve. Hazatérése után Budapestre, majd 1935-ben Szentendrére került, és életének hátralévő éveiben itt érett meghatározó alkotóvá, mesterré, itt alkotta meg életműve javát. A fasizmus erősödésével kétszer is behívták munkaszolgálatra, ezek során hatalmasodott el rajta a már tizenéves korában diagnosztizált tuberkulózisa. 1940-ben még készített néhány nagyméretű szénrajzot, de élete utolsó hónapjaiban már nem alkotott, és 1941 őszén a budakeszi tüdőszanatóriumban meghalt.

„Rövid élet. Kevés esemény. Sok mű” – írta Vajdáról monográfusa, Mándy Stefánia, s hogy ez mennyire igaz, arról mindenki meggyőződhet, aki ellátogat Szentendrére. A múzeum földszintjén induló tárlat a kezdetekkel foglalkozik, minden eddiginél bővebben és részletesebben. A kurátorok, Szabó Noémi és Petőcz György nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy bemutassák Vajda pályájának kezdetét, ezzel is segítve, hogy a látogató minél közelebb érezhesse magához a művészt. Önarcképekkel kezdődik a kiállítás, így is érzékeltetve, hogy az önarckép-festészet Vajda művészetének egyik központi műfaja. A képeken megfigyelhető, milyen stádiumokon ment keresztül Vajda, amíg a fiatal, önmagát kereső alkotótól eljutott a legsúlyosabb, belső pszichológiai kérdéseket boncolgató ábrázolásig, sőt, az ábrázolás teljes felbomlásáig. De itt, az első teremben látható a tárlat egyik érdekessége is: a kiállítás rendezése közben ugyanis egy magánygyűjteményből érkezett kép újrakeretezése során annak háta mögül előkerült egy másik, eddig nem látott szénrajz, melynek létezéséről a tulajdonos sem tudott.

A festő korai, ’20-as éveiben készült képein látszik, milyen nagy hatással volt rá a Kassák-féle konstruktivizmus, miközben – a könyvtárát modellezve – az is kiderül, hogy tökéletesen tisztában volt korának művészeti irányzataival, melyek szintén befolyással voltak munkásságára is. A tárlat végigvezet az életmű alakulásának fontos fázisain, láthatjuk, hogy milyen művek születtek a művész párizsi tartózkodása alatt (egy kollázsfalon a Párizsban készült művei, kollázsok, montázsok, szénrajzok láthatók ikonosztázba rendezve), és hogy milyen irányt vett művészete a hazatérés után, Szentendrén. A városban, kezdetben barátjával, Korniss Dezsővel együtt kereste azokat a régi, autentikus építészeti elemeket és motívumokat (ház, templomtorony, kémény, ablakkeret, pléhkrisztus, sírkő), amelyekben a tiszta formát, az egyszerűséget lehet felfedezni. Bartók Béla és Kodály Zoltán példája inspirálta őket, bár esetükben valójában nem volt szó módszeres gyűjtésről. A cél azonban hasonló volt: sajátosan magyar, de egyben közép-európai formanyelvet létrehozni a képzőművészetben, úgy, ahogy ezt Bartókék tették a zenében. A „szentendrei programmal” nem egyszerűen a régit, a hagyományosat akarták feldolgozni, hanem abból valami sajátosan új, autonóm minőséget létrehozni. (Nem szándékos, de mindenképpen izgalmas egybeesés, hogy a Magyar Nemzeti Galériában Korniss Dezső munkásságát bemutató tárlat látható, épp a népművészetet emelve a középpontba.) A motívumkeresés mellett azonban Vajda számára a másik fontos benyomást a szentendrei szent templomok, ikonosztázok és ikonok jelentették.

A kiállítás utolsó szakaszában a művész élete végén készült nagyméretű szénrajzok láthatók: 1937 után az önarcképek és az ikonok szerepét vicsorgó maszkok veszik át, a finom vonalú, lebegő motívumokat pusztuló, amorf vidékek váltják, az intim, áttetsző motívumok helyébe sűrű szövetű rémképek lépnek. A psziché legbelső, háborgó tájaira kalauzol bennünket a festő, aki élete utolsó évében már színeket sem használ: csak csomagolópapírt és szenet, erre készülnek riasztóan barátságtalan, fojtó növényszörnyei. Utolsó művein éppúgy érezhető személyes tragédiája, súlyos betegsége, mint ahogy az is, hogy háború küszöbén áll a világ. Nyilván nem véletlen, hogy a tárlat zárásaként kapott helyet az életmű legismertebb darabja, az 1936-os Felmutató ikonos önarckép, a modern magyar festészet egyik legfontosabb alkotása.

Bár a Ferenczy Múzeum 110 Vajda-művet tudhat magáénak, a mostani kiállítás nagy része mégsem az intézmény saját gyűjteményéből állt össze. A kurátorok nagy gondot fordítottak arra, hogy minél több alkotást felkutassanak, olyanokat is, amelyek eddig nem kerültek a nyilvánosság elé. A kiállításhoz átfogó életmű-katalógus készült, valamint a tárlattal párhuzamosan a festő feleségének műveit is bemutatják a Szentendrei Képtárban, „Mégis legyen kiállítás…” – Vajda Júlia élete és művészete címmel.


Világok között – Vajda Lajos élete és művészete
Ferenczy Múzeum, Szentendre
2019. március 31-ig


Kapcsolat

Lépj kapcsolatba velünk!


Artkalauz Kiállítási Magazin
Kiadó: Szövetség az Életen Át Tartó Tanulásért
4025 Debrecen, Nyugati u. 26. 1/1.
Főszerkesztő: Lantos Anikó

Tördelőszerkesztő: Kóté Zsolt
Megjelenik évente három alkalommal
A kiadvány és a weboldal a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.
Elérhetőség: info@artkalauz.hu