A szigeteken

Bartis Attila fotográfiáit mutatja be a Mai Manó Ház A szigeteken című tárlata. A kiállítás kurátorával, Petrányi Zsolttal beszélgettünk.

Bartis Attila a kortárs magyar irodalom nemzetközileg is elismert alakja, fotóművészeti munkásságáról viszont jóval kevesebbet tudunk. Ez annak ellenére van így, hogy eredetileg fényképésznek tanult, és már korai fotói is előrevetítették, fotóművészként is kvalitásos alkotóként tarthatjuk számon. Miért nem kapott komolyabb hangsúlyt eddig Bartis fotóművészeti életműve?

 

Ez magától Bartis Attilától is függ, de ő maga azért sokat tett azért, hogy a fotóművészeti munkásságára is kerüljön hangsúly. Tanulmányait a Práter utcai fotóiskolában kezdte. A kilencvenes évek közepén a Dorottya utcában volt egy portré kiállítása, amivel fotósként bizonyította már a hozzáállását és a rátermettségét. Később fotográfiai kísérleteit, telefonnal készült képeit pedig a „Csöndet úgy, naplóképek 2005 január – 2008 december” című könyvében is közzétette. Mi, művészettörténészek is nagyon sokszor szembesülünk azzal a dilemmával, hogy van a mondat, és van a kép: két külön univerzum. A nyelvi kifejezés, úgy tűnik, mintha az emberi civilizációnak egy elképesztő sajátossága és fejlettségi foka lenne; míg a látvány, és az arról készíthető fénykép egy olyan információs rendszer, amely viszont minden élőlény számára a világ megismerésének eszköze. Bartis Attila a pályája folyamán belebonyolódott a mondatba, belebonyolódott a szövegbe, amiben egyre mélyebb és mélyebb jelentésrétegek felé haladt. De mindezek közben a képek elméleti és jelentésbeli megközelítése is nagyon sokat foglalkoztatta. Úgy különíti el a kettőt, hogy az egyikről azt mondja, az az írói énjét jeleníti meg, a másik pedig a benne lévő költői ént képviseli. Számára a kép és az a világ, amit a kép rögzít, más pilléreken áll, mint a szöveg. Számára a képen a felfedeznivaló nem más, mint az öntörvényűség, a véletlenszerűség, a pontatlanságból adódó újfajta jelentés és a világ absztrahálási lehetőségei. Ezek olyan dolgok, amik hasonlóan a költészethez, játékosságra adnak lehetőséget.

 

Milyen világot jár körbe a Mai Manó Házban látható kiállítás?

 

A Mai Manó Házban látható tárlat képei nem adnak átfogó képet Bartis munkásságáról, hanem a kiállítás egyetlen kérdéskör köré rendezi a műveket, amelynek A szigeteken címet adtuk. Ez egyszerre átvitt értelmű és gyakorlatias megfogalmazás is. Gyakorlatias abból a szempontból, hogy a szerző az elmúlt években kétszer egy évet töltött Indonéziában, Yogyakartában, ami meghatározó élmény volt számára. Nagyon sok felvételt készített ott, de a kiállításon nemcsak ezekből a képekből láthatunk válogatást, hanem különböző képi kompozíciós vagy vizuális asszociációk mentén más munkái, más korszakai is meg vannak idézve a falakon. Attila számára Yogyakarta és Indonézia azért nagyon szimbolikus hely, mert ő nyugatiként abban a kultúrában megélheti a teljes mértékű identitásbeli, vallásbeli, embertípusbeli másságot. Ezt a kulturális, identitásbeli kívülállást bizonyos értelemben elszigeteltségként éli meg, és ebben az élményben sokkal tisztább képet tud alkotni arról az Európáról, ahonnan származik, és ahova visszatér. Azért nagyon fontos ez számára, ahogy ő fogalmazott, mert Indonéziában jobban, hatékonyabban és gyorsabban tud dolgozni, pontosan emiatt a kívülállás miatt, mint azt Európában megszokta.

 

Bartis Attila A vége című regényén dolgozott Indonéziában, amelynek a főhőse, Szabad András fotóművész. Egyértelmű, hogy nem lehet egy az egyben egymásra olvasni Bartis Attilát mint személyiséget és a regény elbeszélő énjét, Szabad Andrást. De valahol felfedezhető-e valamiféle átjárás akár a két személy, akár pedig a között, ahogy Bartis fotóművészeti és az irodalmi munkássága mint két különálló univerzum - de mégis csak egy személy által megalkotott két univerzum - működik?

 

Több írásában is megjelenik a fotográfus figurája, azért nagyon fontos ez, mert Bartis számára ezek a kiválasztott szereplők lehetőséget adnak arra, hogy a fotográfiának olyan koncepcióit is végiggondolja, végigelemezze, empatikusan leírja, amelyek nem feltétlenül az övéi. A „Sétá”-ban például egy igazolványkép-készítő fotós szerepel, az ő műhelyében dolgozik a főszereplő. „A vége” című regényben pedig sokkal komplexebb képet kapunk a főhős által a fotográfiáról. Számomra, amikor megpróbáltam megközelíteni Bartis Attilának a fotó-inspirációit, ezek a szövegek nagyon fontos források voltak. Nemcsak azért, mert érdekes, hogy mit ír le a fotográfiáról, hanem sokkal inkább azért, hogy láthassuk, a bennük szereplő fotográfus milyen helyzetet alakít ki a kamerával, az előhívással, a művek értékelésével kapcsolatban. Például A vége című regényben szerepel egy érdekes anekdota, amelyben Szabad András elviszi a fényképeit valakinek megmutatni. Az a személy, aki megnézi a képeket, nem ugyanazt a képet választja ki értéknek, mint amit ő választana ki. Szerintem ez egy nagyon érdekes megerősítés abból a szempontból, hogy egy fotográfus hogyan ne feleljen meg annak a kódrendszernek, amelyikben az adott korban és az adott szituációban létezik. Bartis két tűz között van: egyfelől íróként fotográfus. De mit kezdjenek ezzel az írók? Másfelől fotográfusként író. Mit kezdjenek ezzel a fotográfusok, akik az egész életüket arra teszik fel, hogy különböző sajtóorgánumoknál jobbnál jobb riportképeket készítenek? Mit csináljanak egy ilyen kívülről jött emberrel, aki igaz, hogy ugyanabba az iskolába járt, de írja a regényeit, és jön egy kiállítással a Mai Manó Házban? Bartisnak ahhoz, hogy ez összeálljon, nagyon erősnek kell lennie. Az erősség pedig egy saját kvalitásigény és egy saját meggyőződés, amiben én azt hiszem, hogy a referenciapontok nem véletlenül sokkal inkább az internacionális fotográfiában vannak, és nem a lokális fotóban.

 

Milyen előképekhez köthetők Bartis Attila fotói?

 

Andre Kertész és Cartier Bresson nagy hatással voltak rá.

 

Végigjárva a kiállítást az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem útikép-sorozatot láthat a látogató, még csak nem is dokumentarista jellegű fotókat mutat be a tárlat, hanem egy teljesen elemelt világot, attól függetlenül, hogy valóban egy kulturálisan számunkra nagyon érdekes valóság képi jelenségeit fogják meg ezek a fotók.

 

Egyetértek, ne számítson senki arra, hogy ezen a kiállításon bárki bármit megtudhat Indonéziáról; ezt ki kell mondani. Viszont arra számítson, hogy nagyon sokat megtud Bartis világképéről és világlátásáról. Arra érdemes odafigyelni, hogy a kamera mi felé fordul, mik azok, amiket Bartis fényképez.  Ezek lehet, hogy nem tárgyak, lehet, hogy fény, lehet, hogy árnyék, lehet, hogy egy elmosódott forma, felhők közül kivillanó nap vagy egy hegytető. Az ezekre irányított figyelem, azt gondolom, hogy egy nagyon komplex személyiség képét vázolja fel. Egy olyan képi világot képzeljünk el, ami arra keresi a választ, hogy mi a világ és mi a létezés lényege.

 

Ez kicsit patetikus és kicsit általános, nem gondolja?

 

Ez kicsit patetikus és kicsit általános, de ezt egy gyakorlati élményre alapozom. A lányom és Bartis Attila egy időben voltak Indonéziában. A lányomat meglátogatva hosszú évek után Attilával is találkoztunk. Több olyan helyszínt is közösen jártunk be, ahol Attila olyan képet készített, amely látható a mostani kiállításon, vagy bekerült a tárlat apropóján készült könyvbe. Számomra egészen elképesztő volt észrevenni azt többször is, hogy van egy bizonyos élethelyzet, amelyben különböző dolgok történnek egy olyan szituációban, amely európai szemmel teljesen szokatlan, teljesen abszurd, de Attila nem azt fényképezi, hanem a kamerájával más fele fordul. Például azt fényképezi, ahogy éppen száll fel a füst. Ez a patetikusság: nem a hétköznapi történésre fókuszál, hanem valami mögöttest keres.

 

A tárlaton különböző képcsoportokkal találkozhatunk: sorozatokkal, mint például Bartis felhőszekvenciái; kontúrt vesztett, elmosódott, akár még az idővel is játszó alkotásokkal; mellettük olyan művekkel, amelyek kifejezetten a fény-árnyék viszonyokra rájátszó, de nagyon erősen szerkesztett kompozíciókkal dolgozó alkotások. Ám e képcsoportok tagjait nem közvetlenül egymás mellett szerepeltetik a kiállításon, hanem mintha egy különös fonatba rendeznék őket, elszakadnak egymástól, majd vissza-visszatérnek. Mi motiválta ezt a kurátori döntést?

 

Azt szerettük volna, hogy a néző ne szakaszokat, hanem egyetlen művet lásson, aminek a címe A szigeteken. A megnyitón Korniss Péter fotóművésszel beszélgettünk, ő pontosan úgy fogalmazott, mint ahogy én az imént: Bartis Attila másra figyel, mint amire ő figyelne ugyanazon a helyszínen. Ebből a szempontból a kiállításról valóban el lehet azt mondani, hogy műfajtágító, de ezt nem a fotográfia rendszerén belülről teszi, hanem egy más médiumon keresztül éri el. A nagy és kisméretű képek váltakozása szervezi a tárlatot, azt akartuk elérni, hogy a nagy képet messziről nézze a látogató, aztán lépjen közel a kisméretű képekhez, hogy egyfajta fizikai mozgás is létrejöjjön a térben.

 

A tárlaton mintegy nyolcvan fotót láthat a közönség. A kiállításhoz viszont készült egy könyv is, amelyben egy bővebb, mintegy kétszázhúsz képet tartalmazó válogatással találkozhatnak azok, akik fellapozzák az albumot. A szándék ezek szerint az volt, hogy ne egy klasszikus értelemben vett kiállításkatalógust kapjon kézhez az érdeklődő?

 

Egy teljesen önálló könyvet készítettünk a fotóanyagból. Hiszen az örök igazság, hogy a könyv megmarad, a kiállítást lebontják. Azt akartuk, hogy a könyv önálló életet éljen, és ne azt dokumentálja, ami elmúlik, hanem attól függetlenül tudjon működni, és a néző számára egy bármilyen típusú élményt tudjon szolgáltatni, gondolatot ébreszteni a fotográfiáról Bartis kapcsán.



A szigeteken - Bartis Attila fotókiállítása

Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház, Budapest

2018. május 13-ig

 


Galéria:

1./Főkép-2.: Bartis Attila: Férfi az óceán felett, Krakal, Jáva, 2016 (részlet és a teljes kép)

3. Bartis Attila: Sárkány, Parangtritis, Jáva, 2016

4. Bartis Attila: Kitömött párduc, Berlin, 2014

5. Bartis Attila: Hegybe ásott büfé, Gesing, Jáva, 2016

6. Bartis Attila: Barlangtemplom, Goa Maria Tritis, Jáva, 2017

7. Bartis Attila: Óriásplakát éjjel, Tajpej, 2014


Galéria

Kapcsolat

Lépj kapcsolatba velünk!


Artkalauz Kiállítási Magazin
Kiadó: Szövetség az Életen Át Tartó Tanulásért
4025 Debrecen, Nyugati u. 26. 1/1.
Főszerkesztő: Lantos Anikó

Tördelőszerkesztő: Kóté Zsolt
Megjelenik évente három alkalommal
A kiadvány és a weboldal a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.
Elérhetőség: info@artkalauz.hu