Permanens forradalom

Kortárs ukrán alkotásokból mutat be válogatást a Ludwig Múzeum április 6-án nyílt kiállítása, amely többek között arra a kérdésre keresi a választ, hogy létezik-e az orosz avantgárd hagyományban megfogant progressziónak és függetlenségnek olyan mai folytatása, amely egyszerre nemzeti és egyetemes a kortárs művészetben. A kiállításról Fabényi Júliával, a Ludwig Múzeum igazgatójával beszélgettünk.

Nem nagyon tudunk nagy ukrán művészekről, a kortársakról meg aztán végképp nincs fogalma az átlagembernek. Mi fán terem manapság a kortárs ukrán képzőművészet?

Igaz, hogy nem ismerünk sok nagy ukrán művészt, illetve ha ismerünk is, nem tudjuk róluk, hogy ukránok. Kazimir Malevics is ukrán volt, csak integrálódott az orosz, aztán később a szovjet művészetbe. Ekképpen az ukrán művészetnek megvannak a maga avantgárd előzményei, csak az a kérdés, hogyan lehet ezeket egy nagyobb halmazból kiemelni.  Ebben a mostani válogatásban elsősorban azokra a művekre koncentrálunk, amelyek a napjainkban végbemenő forradalmat, az Ukrajnában zajló társadalmi folyamatokat és a destruktív szovjet művészeti kényszerelőképeket tematizálják. A permanens forradalom, maga az élő valóság, amely dinamizálja a művészeti folyamatokat, azok pedig visszahatnak, alakítják a mindennapok eseményeit.

Ennyire aktuális műveket láthatunk a kiállításon?

2012-től, az első és a második Majdan téri forradalomtól indulunk – van azért egy-két mű, amely a kilencvenes évekig visszamegy, de nem ezek a meghatározóak. A Majdan téri tüntetések idején a művészet közösségi ügyként tételeződött és válogatás nélkül használta a különböző megjelenési formákat és médiumokat, akár a Facebookot és a mobiltelefont is. Erre az ukrán művészetre nagyon jellemző, hogy a társadalmi jelenségekre aktuálisan és szimbolikusan is reagál. Direktben és elvonatkoztatva is. Benne van a gondolkodásukban, hogy állandó készültségben állnak – a mai napig kint vannak az utcán, ha úgy adódik. Tiszta társadalmat szeretnének, és ami ezt a tisztaságot megrendíti, korrupció, egyebek, az ellen mindig küzdeni fognak. Erőteljesen előtérben vannak az emancipációs törekvések, azaz függetlenedni szeretnének egyrészt az egykori orosz művészettől, másrészt mindattól, amit rájuk testálna a társadalom és a hivatalos politika. Azzal sem feltétlenül értenek egyet, még akkor sem, ha a jelen helyzet már megváltás a korábbi időszakhoz képest. A kiállításon számos olyan fiatal és középgenerációs alkotó műve lesz látható, akik a napjainkban zajló eseményekkel kapcsolatban fogalmaznak meg kérdéseket, foglalkoznak egy történelmi helyzetképpel vagy épp szerepvállalással a művészeten keresztül.

Ezek szerint nem is igazán érthető egy-egy alkotás háttértudás nélkül?

Igen, ismerni kell a hátteret, hogy értsük a műveket, éppen ezért mindegyikről bőven lehet majd olvasni is a kiállításban. Erősen reflektív művészetről van szó, azaz nem esztétikailag közvetít valami elvontat, hanem nagyon határozottan színre lép, hozza a töltetet. Nagy botrányt váltott ki például 2017-ben a művészet és a politika határmezsgyéjén, amikor David Csicskan Elveszett lehetőségek című kiállítását jobb oldali radikális csoportok megsemmisítették. Ez a tárlat volt talán az első világos, őszinte művészeti megnyilatkozás, amely kritikusan és távolságtartással kezelte a Majdan tapasztalatát. Maga a művész is részt vett a 2013-14 fordulóján zajló tiltakozásokban, de nézőpontja szerint a forradalom nem érte el célját. A Csicskan projektjéről folyó vita és az azt kísérő vandál cselekmény széles társadalmi visszhangot váltott ki – az itt kiállított mű ennek dokumentációja. De ugyanilyen érdekes jelenség az Ukrajnában ma is zajló dekommunizáció. Nincs ugyanis konszenzus a társadalomban a szovjet történelmi emlékművek lerombolásáról vagy az utcanevek átnevezéséről. A szovjet emlékművek elleni hadjárat a kijevi Lenin-szobor botrányos ledöntése után a Majdan idején ukrán nemzeti sporttá vált. Alekszej Szaj tavaly szellemes megnyilatkozást tett azzal kapcsolatban, hogy Kirovograd városát Kropivnyickijnek nevezték át: „Ne lépj ugyanarra a gereblyére” című projektjében ez az egyszerű mezőgazdasági szerszám a közismert szólásra utal („ne kövesd el megint ugyanazokat a hibákat”). Az egykori Lenin-szobor posztamenséből a helyi lakosok amatőr emlékművet állítottak a Majdan hőseinek, miközben a Lenin-emlékmű körül szétdobált gereblyék a mai Ukrajna félelmeit és veszélyeit megjelenítő megnyilatkozássá váltak.

Hány alkotást láthatunk a tárlaton és milyen műfajok vannak többségben?

Nagyjából 50 művet állítunk ki 30 művésztől – Lembergből, Harkovból, Kijevből, Munkácsról és Odesszából válogatták össze őket a kiállítás ukrán kurátorai. Mindenféle műfaj jelen lesz a festményektől a fotódokumentációkon át a filmekig. Azzal, hogy ezek a művészek a napi forradalomban részt vesznek, a performanszaikat is műtárgyként lehet kezelni. A híradó például több alkotásban is szerepel – az egyik ilyen a túlzott nemzeti öntudatot figurázza ki. Népviseletbe öltözött speakerek tudósítanak népviseletbe öltözött futballcsapatról. Többek között. A művek egyébként méretüknél fogva is mint egy forradalmi oratórium vagy nagyopera foglalják el a teret, és ejtik bámulatba a nézőt: 2-3 méteres festmények és szobrok között fognak sétálni a látogatók.


Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet

Ludwig Múzeum, Budapest

2018. június 24-ig





KÉPEK:

1./Főkép: Jevhen Nyikiforov: A Köztársaság emlékműveiről, fotósorozat, 2015-2017 (részlet)

2. Mykola Matsenko, Oleg Tistol (Natsprom): Örökre együtt, 2013 (300x300cm)


Galéria

Kapcsolat

Lépj kapcsolatba velünk!


Artkalauz Kiállítási Magazin
Kiadó: Szövetség az Életen Át Tartó Tanulásért
4025 Debrecen, Nyugati u. 26. 1/1.
Főszerkesztő: Lantos Anikó

Tördelőszerkesztő: Kóté Zsolt
Megjelenik évente három alkalommal
A kiadvány és a weboldal a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.
Elérhetőség: info@artkalauz.hu