Gazdálkodj okosan!

A művészet és a gazdaság kapcsolatával foglalkozik a Ludwig Múzeum Gazdálkodj okosan! című tárlata, amelyről a kurátorral, Timár Katalinnal beszélgettünk.

A nagyon sok nullát pörgető műkereskedelem, majd pedig esetleg a műkereskedelmi logikát a maga módján kicselezni próbáló konceptuális művészet juthat elsőre az eszébe annak, aki a művészet és a gazdaság lehetséges kapcsolódási pontjaira gondol. A Ludwig Múzeum kiállítása ugyanakkor nem elsősorban ezekből a nézőpontokból közelíti meg a kérdést. Mi volt a kurátori koncepció?

Ezzel a témával már egy pár éve foglalkozom, és valóban, ha ezt említem valakinek, akkor a műkereskedelem jut a legtöbb embernek az eszébe. A kiállításban is van egy-két olyan mű, amely azt vizsgálja, hogy mitől lesz egy mű vajon értékes, mi adja manapság egy kortárs művészeti munka értékét, illetve hogy hogyan mehetnek a művészek a műkereskedelem ellen azzal, hogy szándékosan olyan szerény kinézetű, szerény kivitelezésű műveket hoznak létre, amelyeket elvben nem lehet már eleve drágán eladni.  De igazából az a gazdasági helyzet érdekelt, amely manapság körülöttünk létezik, nemcsak Magyarországon, hanem a világban, amely egyre inkább az életünk minden aspektusát befolyásolja, miközben úgy érezzük, hogy semmilyen ráhatásunk nincsen, meg sem értjük, hogy mi folyik körülöttünk. A művészek is foglalkoznak ezzel a témával, különböző művekben kommentárokat fűznek a gazdasági kérdésekhez.

Milyen reflexiók születtek, amelyeket bemutat a kiállítás?

A mai művészet általánosabb hozzáállásából adódóan kritikusan szemlélik ezeket a folyamatokat. A művészek maguk is érintettek. Nagyon gyakran - mivel a művészeti világ is ugyanolyan hierarchizált, mint a világ bármelyik másik területe - nagyon sokan egyáltalán nem tudnak megélni a művészetükből, mint ahogy abból is csak nehezen, ha művészetet tanítanak, vagy ha valamilyen művészettel kapcsolatos dologgal keresik a pénzüket. Nyilván ezért jól látják azokat a hétköznapi gondokat, amellyel sokan küzdenek. Például van egy nagyon fontos téma a kiállítás elején: a vendégmunkás téma, amely már a hetvenes években is ismert jelenség volt, és ma sem kell ragozni, hogy miért az. Ez részben egy jugoszláv alkotásban köszön vissza, de egy magyar mű is született, Schiffer Pál Fekete vonat című filmje, ahol magyar „vendégmunkásokat” látunk, akik Kelet-Magyarországról jöttek föl Pestre főként az építőiparba dolgozni. Elsősorban, de nem kizárólagosan cigányok. A helyzetük hasonló volt ahhoz, akik külföldön dolgoztak, távol a családjuktól, sokszor mostoha körülmények között. Amikor pár éve a hallgatóimnak vetítettem ezt a filmet, döbbenten láttam, hogy a helyzet a 70-es évekhez képest nemhogy javult volna, hanem romlott, mert már munka sincsen. Az elmúlt tíz évben nagyon sok kiállítás jött létre a munkáról, de viszonylag kevés szó esik a szabadidőről, ami strukturálisan szintén a munka része; a kiállításon láthatók olyan művek, amelyek épp ezzel foglalkoznak. Van egy rész, ahol a művészsztrájkról esik szó, ami egy nagyon érdekes művészeti kezdeményezés volt, és bemutatunk még egy témát, amely szándékosan hangsúlyosan jelenik meg: ez a női munka, illetve a nők helyzete a művészetben, a női művész figurája.

A sztárjk egy nagyon szélsőséges példa arra, hogy hogyan reagálnak a művészek a gazdasági folyamatokra.

Maga a sztrájk nagyon nehéz kérdés. A klasszikus közgazdaságtan szerint a sztrájkhoz szervezett munkások szükségeltetnek, akik egy helyen dolgoznak; azok a nagy sztrájkok, amikről mi is tudunk, mindig ilyen helyen zajlanak. Ehhez képest a művészek teljesen atomizáltan, nagyon eltérő körülmények között működnek, ez szinte lehetetlenné teszi a „munkabeszüntetést”. A hetvenes évek közepén, amikor a konceptuális művészetnek fontos aspektusa volt, hogy lehetőleg ne hozzanak létre hagyományosan eladható tárgyakat, akkor merült fel először, hogy a művészek vonuljanak sztrájkba. A cél az volt, hogy vonuljanak ki a művészetből, legalábbis egy időre. Aztán erre semmilyen formában nem került sor. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején egy brit aktivista művész javasolta ismét, hogy rendezzék meg a művész-sztrájkot, akkor többen beleszálltak vagy terjesztették az információkat. Mindezt nagyon nehéz megoldani akkor, ha nincs szakszervezet, ha a művészeti munkájukon kívül nincs más lehetőség arra, hogy fenntartsák magukat. A művész-sztárjk abból a szempontból mindenképpen fontos volt, hogy sok reakció született rá.  Persze ha a vasút leáll, azt nagyon sokan megérzik, de ha most a művész nem termel három évig műtárgyat, ezt nyilván nem úgy érezzük meg. Ehhez a témához nagyon nagy anyag található az Artpool archívumban, ezekből mutat be egy válogatást is a tárlat.

Azon túlmenően, hogy valamilyen kritikai attitűddel viseltetnek a különböző gazdasággal kapcsolatos kérdések iránt a művészek, milyen hangon szólalnak meg ezeket a művek?

Erről nehéz általánosságban beszélni, de talán az irónia a legjellemzőbb. Amikor a művészek kritikusan néznek egy-egy jelenséget, akkor nem valamilyen aktivista dühből vagy mozgósítási lázból teszik, hanem finoman, elég „laza” eszközökkel mutatják be ezeket a jelenségeket, és meghagyja a nézőnek azt a lehetőséget, hogy saját maga értelmezze a művet. Szerintem ez az enyhe, finom irónia és kis távolságtartás a legjellemzőbb attitűd. Ahogy mondtam, az ő életüket is ugyanúgy érintik ezek a dolgok, a távolságtartás mellett ezért érezhető, hogy a művészek is teljesen benne vannak a hétköznapokban, mint bárki más.

Olyannyira, hogy a Borsos Lőrinc művészpáros Diákhitel című műve például konkrétan számszerűsít egy pár százezer forintnyi tartozást.

Igen, de ez arra is érdekes példa, hogy a művészek maguk valamilyen gazdasági modellt próbálnak meg kigondolni arra, hogy hogyan lehet ezt a világot, a művészetvilágot és a saját tevékenységüket fenntartani. Erre példa még Bakos Gábornak egy korábbi, a kilencvenes évek második felében született objektje, egy persely, amit több példányban hozott létre, mára úgy tűnik, csak ez az egy maradt fenn.  Kisebb, non-profit galériákba helyezte ki a kilencvenes években, az emberek adományokat tehettek bele, így támogathatták ezeket a kis helyeket.

Amikor megszületett a döntés, hogy készül egy kiállítás a művészet és a gazdaság kapcsolatáról, akkor eleve kizárta kurátorként, hogy a műkereskedelemmel mint olyannal szoros értelemben foglalkozzon a tárlat?

Ez a választás nem merült fel így tudatos szinten, de én egy nagyon sarkos álláspontot képviselek ebben a kérdésben. A műkereskedelem és non-profit szféra viszonya, én azt gondolom, hogy nagyon rossz irányba változott meg, ami világszerte tapasztalható jelenség. Az természetesen nem baj, hogy léteznek kereskedelmi galériák, csakhogy most már a kereskedelmi galériák hatása a nonprofit, és azon belül is a nagy állami intézményekre olyan méreteket öltött, hogy az erőviszonyok teljesen átalakultak a műkereskedelem javára. A nonprofit szférának az a feladata, hogy kiállítsa azokat a műveket, amelyek fontos dolgokat mondanak, fontos kérdéseket vetnek fel, amelyek közül egy csomó nem tud kereskedelmi forgalomba kerülni, részben azért, mert nem is akarja a művész, hogy oda kerüljön. És azt gondolom, nekem az a feladatom, hogy ezt bemutassam. Ha ebből valami a kereskedelmi galériának teszik, el fogja adni, adja el, a lelke rajta, az az ő dolga. A non-profit szférának nem az a feladata, hogy a műkereskedelmet, a for-profit szférát támogassa.

A Gazdálkodj okosan cím erre a kurátori statementre is utal?

Igen, de ez már ez csak egy mellékes szál. A kiállítás címe a Hejettes szomlyazók azonos című, emblematikus művére utal, amely a kiállításon is szerepel; régóta szerettem volna kiállítani.

Vannak-e olyan művek, amelyek vagy sokáig szunnyadtak a Ludwig Múzeum  raktárában, vagy annyira újak, hogy most lehet őket először látni?

Láthatók olyanok, amelyek a raktárban szunnyadtak, és nem nagyon állítottuk ki őket, most ez főként a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji NDK-s festészet vonatkozó tematikájú részét jelenti. Amire nagyon büszke vagyok, és nagyon örülök neki, hogy Horváth Csaba Árpád és Sipos Eszter készítettek egy munkát erre a kiállításra, amely – mondjuk úgy – a magyarországi fegyvergyártásról szól. Nagyon izgalmas mű, és nagyon megrázó, ha az ember belegondol, hogy hogyan készülnek a fegyverek, miért készülnek, és milyen munkahelyeket teremt adott esetben egy fegyvergyár. Ők ezzel a témával már régebb óta foglalkoztak, de ezt az installációt kifejezetten a mi felkérésünkre készítették.  



Gazdálkodj okosan! A művészet és a gazdaság kapcsolatáról
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

2018. január 14-ig



KÉPEK:

1. Hajas Tibor: Pótlások│Substitutions, 1976, kollázs│Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

2. Nagy Kriszta: Kortárs festőművész vagyok │ I am a Contemporary Painter, 1998, számítógépes nyomat, kültéri pvc molinó │Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

3. Sugár János: Dirty Money, 2008, spray, gépírás, papír │ Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

Galéria

Kapcsolat

Lépj kapcsolatba velünk!


Artkalauz Kiállítási Magazin
Kiadó: Szövetség az Életen Át Tartó Tanulásért
1046 Budapest, Klauzál u. 10.
Főszerkesztő: Lantos Anikó

Tördelőszerkesztő: Kóté Zsolt
Megjelenik évente három alkalommal
A kiadvány és a weboldal a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.
Elérhetőség: info@artkalauz.hu