Keretek között - A hatvanas évek művészete Magyarországon

1958-tól az 1968-as prágai tavaszig tekinti át a hazai művészeti élet alakulását az MNG november 17-én nyílt kiállítása – a még éppen létező szocreál agitatív tartalmú ábrázolási konvencióitól a valóság természetére provokatívan rákérdező törekvésekig. A keretek működésének mechanizmusáról Petrányi Zsolttal, a kiállítás kurátorával beszélgettünk.

Miért 1958? Talán egyértelműbb viszonyítási pont lett volna ’56.

Azért választottuk 1958-at, mert erre az évre két fontos nemzetközi megjelenés is datálható: az egyik a Brüsszeli világkiállításon való részvétel, a másik pedig a Velencei Biennále magyar pavilonjának az újraépítése, illetve az első kiállítás. Ebben a két enteriőrben nagyon markánsan megragadható az a szemléletbeli váltás, ami már a kultúrpolitikát is áthatja, és amiben a szocialista realizmus néhány éve után a modernizmus újraéledése figyelhető meg.

Nem túl népszerű korszak. Már ami a műtárgypiaci megítélését és az ismertségét illeti.

Az, hogy ezek a művek nem annyira ismertek, abban nagy szerepet játszik az is, hogy ma a nemzetközi művészeti színtéren a hatvanas évek második felének magyar neoavantgárd művészete nagyon népszerűvé vált. Az építészetben, dizájnban, tárgykultúrában egyébként a szocreál utáni időszak is nagyon közkedvelt – a korszak jópofa formájú székeit még egész olcsón meg lehet venni az Ecserin, de lomtalanításnál is lehet találni belőlük. A képzőművészet reakciói ugyanakkor tényleg nem annyira ismertek. Ez a kiállítás arra vállalkozik, hogy bemutassa ezt az ismeretlen vagy kevésbé szeretet oldalt, ami 1958 és 1968 között az állami kultúrpolitika által jóváhagyott művészeti forma volt. Leginkább az érdekelt, és azt kerestem, hogy a figuratív művészetben hogyan változik meg az ember képe, vagyis hogy hogyan alakul át a szocialista realizmus teljesítményorientált munkása egy nyugati értelemben (is) vett modern életformát követő emberré. A szocializmus ideológiája és paneltémái továbbra is megvannak, ugyanakkor az emberek alakján, művészi sematizáltságán a jó jövőbe vetett hit tükröződik.

Nemzetközi kontextusban láthatjuk a hazai alkotásokat?

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy sztereotípiaként sokakban az él, hogy ennek a művészetnek a formai kincsét és stílusát alapvetően Moszkva határozza meg, ha alaposabban megnézzük, láthatjuk, hogy sokkal inkább a francia, az olasz, az angol és a német művészet az irányadó. Szóval igen, nemzetközi kontextusba ágyazzuk a kiállítást, és a magyar alkotók mellett néhány triviális nemzetközi nagyágyú munkáit is bemutatjuk. Elsősorban Picassót vagy Fernand Léger-t említeném, de a korszak fiatal sztárfestőjétől, Bernard Buffet-től is bemutatunk néhány alkotást. Eredeti Buffet-ket most először láthat a magyar közönség, pedig olyan népszerűségnek örvendett akkoriban, hogy szinte mindennapos témája volt a művészeti közbeszédnek itthon is. Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjében például van egy jelenet, amikor Latinovits elmegy a főnökének lakására, a főorvoshoz – na, ott egy Buffet-albumot lapozgatnak. Amúgy a nemzetköziség mellett a múltba kacsintás is fontos tényező: a korszak művészetét ugyanis az 1948 előtti magyar művészet is nagy mértékben befolyásolta. Elég, ha olyan, a háború előtt is aktív alkotókat említünk, mint például Barcsay Jenő vagy Korniss Dezső.

Barcsay a kezdőpont?

Ő jó példa kezdőpontnak – van például egy 1949-es sgrafitto-terve – a Kiscelli Múzeumtól kérjük el –, melynek a mi gyűjteményünkben megtaláltuk az 1964-es párdarabját. Mintha át lenne ugorva közben a nehéz, ellentmondásos időszak. De Bernáth Aurél is jó kiindulópont – ő például nagyon nagy hatással volt a következő generációra, többek között Csernus Tiborra, Lakner Antalra. Tőle egy szocreál képet mutatunk be egy néhány évvel később készült munkájával együtt, hogy éreztessük, hogyan mozdul el valaki a szigorú ábrázolástól a kicsit lazább felé. Ezeknek a pedagógusszemélyiségeknek a vállán állva tudott az akkor induló új generáció egy szabadabb szemléletű képi világgal kísérletezni.

És miért pont ’68 a végpont?

Egyfelől azért, mert politikai és történelmi szempontból ez egy jól értelmezhető dátum – nemcsak a prágai tavasz, de a párizsi események miatt is, másrészt mert ’68-ban van egy generációs fordulópont. Az Ipartervvel berobban az a ma is aktív generáció – Bak Imre, Nádler István, Lakner Antal, Szentjóby Tamás, Tóth Endre nevével tudnám fémjelezni –, akik a neoavantgárd révén már egy másfajta küzdelmet kezdenek el a politikai közeggel szemben. ’68 után már nincs elfogadás, nincs kompromisszum. Vagy avantgárd van, vagy ennek a figuratív stílusnak a kifáradása. Olyan nincs, hogy az ideológiai kereteket elfogadva keresné valaki a megújulást. Maurer Dóra korai grafikái még beleférnek, de Szentjóby például már nem. Ez a kiállítás szerintem akkor érdekes, ha az avantgárdot szeretőknek megmutatja, hogy milyen táptalajból nőtt ki a neoavantgárd. Nagyon sokan hasonlítják a magyar neoavantgárdot a nemzetközihez, mintha az volna a háttere, pedig itthon, és ezt szeretnénk ezzel a tárlattal bemutatni, egész máshonnan gyökereznek az újramodernizáló törekvések. Ennek a kiállításnak a jelentősége művészettörténeti – most jött el az az idő, amikor ezeket a műveket már nyitottsággal tudjuk újra felfedezni. Lekoptak róluk azok az elítélő jelzők, melyek a kádárizmus első évtizedével azonosították ezt a stílust.

Van személyes szívügye?

Az egyik legérdekesebb részterület számomra, hogy a művészeket hogyan inspirálták különféle világpolitikai események, és ezeket hogyan építették be a műalkotásokba, illetve evvel hogyan foglaltak állást az igazságosság oldalán a hidegháború éveiben. Ilyen például a vietnámi háború, vagy a gyarmatosító, felszabadító mozgalmak Afrikában. Izgalmas abba a nézőpontba belehelyezkedni, hogy milyen képet kaptak a világról az értelmiségiek abban az időszakban, azokon a csatornákon keresztül, amelyek akkor rendelkezésre álltak. De a korszak könyv- és hanglemezkiadása is szívügyem: a Qualiton például 1962-től tíz éven át kiadott egy hazai Modern Jazz Antológiát. A Bergenditől a Pegén keresztül mindenki innen indult. A tárlatnak egyébként van egy lakberendezési, egy dizájn és egy filmszekciója is – szeretnénk, ha a látogató nemcsak a képzőművészetről, hanem az egész korszakról képet kapna, amely tele van iszonyúan izgalmas történetekkel, melyek feldolgozásra várnak. Nagyon sok kérdőjel marad a kiállítás után. Mintha egy vödör teniszlabdát feldobnánk, és arra várnánk, hogy különböző kutatók és szakírók lecsapkodják őket.


Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon

Magyar Nemzeti Galéria, A épület, Budapest

2018. február 18-ig


 

 

 


KÉPEK: 

1. MÁCSAI ISTVÁN: Pesti utca, 1961 (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)

2. VECSÉSI SÁNDOR: Villanyszerelő, 1965 (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)

3. TÚRY MÁRIA: A Gellért Szálló üvegablakterve (Budapest Történeti Múzeum – Fővárosi Képtár, Kiscelli Múzeum, Budapest)

4. SO-KY (Sós László, Kemény Éva): Ajándékozzon, 1963 (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)


 

 



Galéria

Kapcsolat

Lépj kapcsolatba velünk!


Artkalauz Kiállítási Magazin
Kiadó: Szövetség az Életen Át Tartó Tanulásért
1046 Budapest, Klauzál u. 10.
Főszerkesztő: Lantos Anikó

Tördelőszerkesztő: Kóté Zsolt
Megjelenik évente három alkalommal
A kiadvány és a weboldal a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.
Elérhetőség: info@artkalauz.hu