Újrajátszott múlt

Egy kortárs klasszikus német festőlegenda a Nemzeti Galériában. Georg Baselitzről kérdeztük a kiállítás kurátorát, Bódi Kingát.

Baselitz világsztár, akinek a világ bármelyik elit múzeumában szívesen rendeznek kiállítást. Hogyan sikerült most Budapestre csábítani több mint 80 műtárgyat?

 

Bódi Kinga: A kiállítás előkészítésén és megvalósításán két éve dolgozunk a Szépművészeti Múzeumban, de annak, hogy 2017-ben Georg Baselitznek nagyszabású kiállítása nyílhasson Budapesten, sokkal mélyebb gyökerei vannak, és egészen 2012-ig kell visszamenni az időben. Akkor Alexander Tolnay kezdeményezésére a Szépművészetiben Günther Uecker életművéből rendeztünk átfogó kiállítást, és eközben fogalmazódott meg itt a Szépművészetiben egy sorozat gondolata, hogy mennyire fontos lenne a második világháború utáni Németország különböző képzőművészeti irányzatait két évente egy-egy nagy, emblematikus alkotón keresztül bemutatni a magyar közönségnek. Merthogy nem igazán ismerik mifelénk az emberek a kortárs német művészet nagy klasszikusait. És itt nem csupán a nem szakmabeliekre gondolok, hanem még a kortárs kiállításokra rendszeresen járók körében vagy a legfrissebb nemzetközi tendenciákat rendkívül jól ismerő fiatal magyar képzőművészek számára sem evidensen ismert a német színtér számos élő klasszikusa, akik a nyolcvanas évek művészetének központi alakjai voltak. Persze Georg Baselitz, Gerhard Richter vagy Anselm Kiefer neve többnyire evidens, de nagyszabású hazai kiállítások híján még ezeknek a művészeknek az életművét sem ismerheti a magyar a közönség a maga mélységében és komplexitásában.

 

Mióta élő klasszikus Baselitz?

 

Az ismertség vagy éppen nem-ismertség koronként változó dolog. Ahogy említette, Baselitz ma „világsztár”, de jól tudjuk, hogy ez nem volt mindig így. Volt idő, amikor egy galéria sem akarta kiállítani a munkáit, senki nem akarta megvásárolni a képeit, ma meg dollár vagy euró milliókat érnek a művei. De az igazán hiteles és nagyformátumú művészek, mint amilyen Baselitz is, az aktuális „trendekkel” nem foglalkoznak. Baselitz ugyanazon a konzekvens festészeti programja mentén dolgozik immáron több mint ötven éve, függetlenül attól, hogy éppen senkit nem érdekel az, amit csinál, vagy, hogy éppen kapkodnak utána a világ nagy múzeumai és műgyűjtői. Meggyőződésem, hogy a második világháború utáni nemzetközi képzőművészet egyik legautonómabb művésze, aki minden nap képes a megújulásra, és akit a folyamatos keresés és nyitottság tesz rendkívül sokoldalúvá és naggyá. De visszatérve az első kérdésre. 2012-ben tehát Günter Uecker Képpé formált anyag című tárlatával indult útjára a Szépművészeti Múzeumban a „Klasszikus kortárs német képzőművészet” elnevezésű kiállítássorozat, amelynek második állomása 2014-ben valósult meg Jörg Immendorff Éljen a festészet! című tárlatával. A sorozat első állomásának aktualitását Ueckernek Magyarországhoz köthető intenzív, egészen az 1980-as évekig visszanyúló kapcsolata adta, míg a második tárlat 2014-ben a berlini fal leomlásának 25. évfordulója előtt tisztelgett, hiszen Immendorff volt az egyik első képzőművész Németországban, akinek már 1970-es évekbeli munkáiban megjelent az ország „kulturális-szellemi” újraegyesítésének gondolata, sok szempontból előrevetítve az 1989-es történelmi eseményeket. A pályáján a kispolgári, a háború után kiüresedett Berlinből induló Georg Baselitz munkásságának szentelt mostani budapesti tárlat a nonfigurális alkotáson (Uecker), illetőleg a narratív festészeten (Immendorff) nyugvó életművekhez képest egy alapjaiban eltérő alkotói szemléletet, ám az előző két tárlathoz hasonlóan kizárólag a német hagyományból táplálkozó életművet tár a közönség elé. Tehát abban, hogy Georg Baselitz a kezdetektől fogva nyitott volt első magyarországi bemutatója iránt, sőt, annak megvalósításában aktívan részt is vett, szerepe volt az előző két kiállítás sikerének, illetve annak, hogy Baselitz nagyon pozitívan értékelte a múzeum azon törekvését, hogy egy olyan klasszikus, nagy múltú, kiemelkedő nemzetközi gyűjteménnyel rendelkező múzeum, mint a Szépművészeti Múzeum, a régi mesterek gyűjtése és bemutatása mellett ugyanolyan fontosnak tartja a nemzetközi kortárs művészet beemelését is a kiállítási és szerzeményezési politikájába.

 

Szóval Baselitz rokonszenvet érzett a budapesti Szépművészeti Múzeum iránt?

 

Talán a személyes motiváció sem elhanyagolható szempont: Baselitz az egykori keleti blokkból, az NDK-ból származik, és nagy egyéni kiállítása még sehol sem volt a keleti régióban – Oroszországot leszámítva, de azért az egy másik történet. Egy művész életében egy olyan ország, ahol még nem rendeztek munkáiból kiállítást, új megmutatkozási helyszínt, új közönséget, és ezáltal új kihívást is jelent, még ha akkora „sztárról” is van szó, mint Georg Baselitz. Nála ehhez még hozzáadódik az is, hogy Baselitznek kiemelten fontosak a gyökerek, a közös történelmi szituációk és küzdelmek, amelyek ha nem is ugyanolyanok, mint az NDK-ban, de Magyarországon is ismerősek. Ami pedig a Baselitz műterméből érkező művek mellett a külföldi múzeumi kölcsönzéseket illeti, a Szépművészeti Múzeum korábbi nemzetközi kiállításai során kialakított jó szakmai kapcsolatainak köszönhető, hogy a bécsi Albertinából vagy a stuttgarti Staatsgalerie-ből fontos főműveket kaptunk meg a kiállításra.

 

Mikor találkoztak vele személyesen? Milyen figura?

 

2015 őszén jártam először Baselitz ammersee-i műtermében Alexander Tolnayval együtt. A médián keresztül ismert vagy láttatott Baselitz-kép egy szigorú, kissé barátságtalan, morózus, nagyon kritikus ember benyomását sugallja. Ebből csupán a kritikus igaz, de alapvetően egy kedves ember, aki nyitott és érdeklődő, és nagyon jó, szarkasztikus humora van. Baselitz jövőre lesz 80 éves, mégis fiatalokat meghazudtolóan friss – mind a munkáit tekintve, mind szellemileg. Hihetetlen erő és kitartás van benne; ezeknek köszönhetően jutott el a semmiből és a nélkülözésből oda, hogy ma azt mondhatjuk, ő a harmadik legdrágább élő művész a világon. Persze tudjuk, hogy ehhez nem csak az kell, hogy egy művész jó műveket hozzon létre évtizedeken keresztül, hanem kell a művészeti „üzem” is, a múzeumok, a galeristák, a gyűjtők, a kritikusok figyelme is. De a következetes, hiteles, fáradhatatlan munka és az örök megújulásra való nyitottság mindig eredményhez vezet. Baselitz mániákusan és abszolút programszerűen dolgozik azért, hogy minden nap egy új képet hozzon létre. Ezt láttuk a műtermében is. Nincs más motivációja, mint mindig egy új kép megalkotása. Maximalista, küzdő, akinek tiszteletreméltónak találom a nagyon erős személyiségét. Csak az ilyen nagyon határozott személyiséggel rendelkező emberek képesek arra, hogy a siker, a pénz, a hatalom – aminek mind-mind a birtokában van Baselitz – ellenében is megőrizzék emberi mivoltukat és tartásukat, és ne torzuljon az identitásuk. Baselitz mindent belső indíttatásból tesz több mint ötven éve, soha nem azért, mert az adott korban ez vagy az a keresett, trendi vagy eladható. Nézzük csak meg a manierista grafikai gyűjteményét, ami ma világhíres, több nagy múzeumban is bemutatták már. Az 1960-as évek közepén, amikor Baselitz elkezdte gyűjteni ezeket a manierista grafikákat (főként Antonio Fantuzzi, Domenico Beccafumi, Antonio Campi, Ugo da Carpi és Antonio da Trento lapjait), még szinte senki nem érdeklődött irántuk. A manierista műalkotásokat ekkoriban a nemzetközi művészettörténet-írás még csak említésre méltónak sem tartotta, Baselitz mégis látta, hogy milyen erővel és értékkel bírnak ezek a lapok. Mivel én a Szépművészeti Múzeumban a Grafikai Gyűjteményben dolgozom, többek között ezekről a grafikákról is sokat beszélgettünk, amikor személyesen találkoztunk, hiszen a mi gyűjteményünkben is sok olyan grafika van, ami az ő kollekciójában is megtalálható. Néhányat a legértékesebb lapjai közül meg is mutatott a gyűjteményéből, amire nagyon és méltán büszke.

 

Baselitz Drezda mellett született, fiatalságát az NDK-ban töltötte, de utána disszidált. A Fal mögött szerzett benyomások és a hamisítatlan keletnémet miliő mennyire határozta meg életét és későbbi művészetét?

 

Baselitz 1938-ban született egy kis szászországi faluban, Deutschbaselitzben, ahol az apja volt a helyi iskola tanítója. Egy olyan világba született bele, ami Németországban a nemzetiszocialista korszakot jelentette. Aztán jött a háború, tele agresszivitással és bizonytalansággal, amit hat-hét évesen élt át Baselitz. 1945-ben pedig jöttek az oroszok, és lerombolták az iskoláját, a lakhelyét, a faluját, miközben ők ültek a pincében. Amikor véget ért a háború, az apjának börtönbe kellett mennie náci múltja miatt. A család magára maradt. Az 1950-es években Baselitz úgy próbálta feloldani ezt a lehetetlen, embertelen helyzetet, hogy el akart menni otthonról. Mindig is az volt a fontos a számára, hogy különbözzön a környezetétől, öntörvényű, ellentmondást nem tűrő volt már kamaszként is. Éppen renitenssége miatt tanácsolták el 1957-ben a kelet-berlini Hochschule für Bildende und Angewandte Kunstról is. Ekkor hagyta el végérvényesen az NDK-t, és ment át nyugatra. Baselitz élete első 19 évét a nácik, a háború és a szocialista NDK doktriner világában töltötte. Ráadásul mindezt fiatalon, az ember legfogékonyabb korszakában átélni, egy olyan trauma, amit lehetetlen egy emberéletben feldolgozni. Nem csoda, hogy Baselitznek és feleségének, aki szintén az NDK-ból jött, és akivel Baselitz 1963 óta él együtt, a mai napig szinte nem telik el úgy egy napja sem, hogy ne beszélnének a háborúról, az NDK rendszabályozott, álságos, propagandisztikus világáról. Sokszor hivatkozik Baselitz arra, hogy a mai napig azokat az embereket, tájképeket, helyzeteket idézi képein, amelyeket keleten látott. Ez maradt az ő „szótára”, amitől nem tud szabadulni. Hogy egy konkrét példát is mondjak, Oroszképek címmel 1998 és 2002 több mint negyven festményt és grafikát készített, amelyekkel Baselitz az egykori hivatalos szovjet realizmus képeit idézte fel, sajátos vizuális világába átültetve kérdőjelezve meg az ideológiák szolgálatába állított képalkotást. De itt említhetjük még a Drezdai nők című monumentális szoborsorozatát is: Baselitz gyerekként 1945-ben egy héttel azután járt Drezdában, hogy a várost porig bombázták, és ez a fullasztó élmény, a hegyekbe hordott holttestek és az épületek vázakig megcsonkított látványa, örökre beivódott emlékezetébe. Az 1989–90-ben fából láncfűrésszel és baltával kidolgozott, sárgára festett „drezdai női fejekkel” az értelmetlen pusztítás női és gyermek áldozatainak állított emléket.

 

Kevés alkotónak van ennyire markánsan azonosítható személyes kézjegye, mint Baselitznek a fejjel lefelé fordított figurák. Honnan ered ez a tótágast álló valóság?

 

Baselitz 1969-ig kizárólag olyan képeket festett, amelyekkel társadalmi problémákra akart rávilágítani. Lázadása saját kora ellen a vásznon történt. Úgynevezett Hősképein a második világháború utáni Németország társadalmában fizikálisan erőtlenné vált és mentálisan megtört embereket ábrázolta: rebelliseket, partizánokat, lázadókat, festőket. Az, hogy ezek az „új alakok” hogyan voltak megfestve, másodlagos kérdés volt. Ez a tartalomorientáltság, mondhatni tartalomkényszer 1969-re fokozatosan eltűnt a festészetéből. A képek 180 fokos elforgatásával elkezdett egyszerűen „csak” képeket festeni, tartalom nélkül, történetek nélkül. Hogy Baselitzet idézzem: „A probléma többé már nem a képen lévő tárgy, hanem a kép mint tárgy” lett. Vagyis onnantól kezdve anélkül a jelentés nélkül festett, amellyel egy tárgy bírhat. Ha megfordítjuk a tárgyakat, elvesztik eredeti jelentésüket. Ha megnézzük, Baselitz témái 1969 óta folyamatosan ugyanazok, a festészet klasszikus témái, azaz portrék, alakok, tájképek, csendéletek és életképek. Mégis minden alkotása más és más. Képeit sajátos módszerrel absztrahálta tehát úgy, hogy közben mégsem vált absztrakt festővé. Baselitz egyszerűen arra kényszerít bennünket, hogy máshogyan lássunk. Összezavar, provokál, hogy győzzük le előítéleteinket, amelyekkel egy figuratív képpel szemben rendelkezünk. Mindezt azért tette 1969 körül, hogy vizuálisan megragadja és feloldja a figuratív ábrázolás és az absztrakció között húzódó több évtizedes konfliktust.

 

Ide tolakodik egy naiv kérdés a tisztázás végett: fejjel lefelé festi őket, vagy csak a kész művet fordítja át?

 

Nem is fejjel lefelé festi a képeit, és nem is a kész művet fordítja meg, hanem egyszerűen a földre fektetett vásznon fest. Ahol nincs olyan hierarchia festés közben, hogy fent-lent, szélen-középen.

 

Baselitz a '80-as évek elején tett szert világhírnévre. Ő már ekkor több évtizede alkotott, de az expresszív figurális festészet ekkor került a figyelem középpontjába. Mennyire lehet besorolni a '80-as évek új expresszív európai festészeti áramlatába?

 

Baselitz egy olyan korban indult el a pályáján, amikor a figurális festészetet halottnak nyilvánították. Aki nem informel képeket festett az 1950-es és 1960-as években, azt retrográdnak, anakronisztikusnak minősítették. De Baselitz ennek ellenére a több évszázados német festészeti hagyományba – amely „csúf”, figurális és expresszív – ágyazódó festői programja mentén dolgozott, és ma, ötven évvel később is ugyanazt teszi. A pályája első tizenöt-húsz évében éppen ezért a nyilvánosság, a múzeumok, a gyűjtők nagyon elutasítóan álltak Baselitz művészetéhez. Aztán az 1980-as években az új vadak megjelenésével Baselitz festészete hirtelen új kontextusba került és akarva-akaratlanul a jelenség egyik alapvető előzményévé vált. De fontos látni, hogy Baselitznek a művészetről vallott nézetei és alkotói módszere mit sem változtak, egyszerűen a kor változott meg körülötte. És mindehhez hozzáadódott még Amerika az 1980-as években, amikor az amerikai galériák és múzeumok elkezdtek nyitni a kortárs német festészet felé, amit előtte nem tettek. Onnantól kezdve lehet beszélni a háború utáni kortárs német festészet nagy felíveléséről.

 

A kiállítás alcíme az „Újrajátszott múlt”. Mit kell ez esetben újrajátszani?

 

Először angolul fogalmazódott meg bennünk a kiállítás címe, ami sokkal jobban visszaadja a koncepciónkat. A Preview with Review kifejezésben, ami gyakorlatilag lefordíthatatlan magyarra, két dolog is benne van. Először is az, hogy a mostani tárlat az első bemutatója Baselitznek Magyarországon, és ez az első bemutató egyúttal egy visszatekintés az életmű eddigi eredményeire. Másrészt az angol szójátékban benne van a különböző idősíkok közötti ide-odaugrálás, a folyamatos előre- és hátratekintés, ami Baselitzet is jellemzi. Előretekint, miközben valójában folyamatosan visszatekint, de a visszatekintés soha nem romantikus múltbanézés, hanem azt vizsgálja, hogy a múlt eredményeit hogyan tudja új jelenné formálni. Szüntelenül beemeli saját múltját a jelenébe, átalakítja azt, és ezáltal a holnap számára új múltat hoz létre. Ez egy folyamatos játék és számvetés az időrétegekkel, a saját (német) múltjával, a gyökerekkel, a festő elődökkel, és korábbi, mondhatni örök festészeti problémákkal.

 

Mi a kiállítás koncepciója, rendezési szempontjai? Illetve milyen főművek várhatóak?

 

Ahogy az Uecker- és az Immendorff-tárlatok sem voltak klasszikus értelemben vett retrospektív kiállítások, úgy a Baselitz sem az. Ugyanakkor mindhárom esetben szándékunk volt, hogy a kiállításokon szereplő művek időben átfogják az alkotók valamennyi periódusát, és ezáltal a művészek legfőbb korszakait és az életművekben bekövetkezett fontosabb fordulópontokat a maguk komplexitásában mutathassuk be. A Baselitz-kiállítás középpontjában Baselitznek a múló időhöz fűződő különleges viszonya áll. Ezen attitűdjéből indulnak ki Remix-képei is, amikor is 2005-től kezdődően korábbi festményeit elkezdte újra megfesteni – természetesen a megváltozott időnek és kornak megfelelően. Ezek közül jó néhány helyet kap a mostani budapesti kiállításon, ahogy az 1980-as évek különös „fejei”, továbbá a már említett Oroszképek néhány kiemelkedő alkotása, valamint az utóbbi öt-hat évben festett úgynevezett Negatív festményei és monumentális méretű fekete szobrai közül is több remekmű. Festményei és szobrai mellett betekintést nyerhetünk gazdag grafikai munkásságába is a koraiaktól kezdve a legújabb alkotásokig.



             Baselitz. Újrajátszott múlt

            Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

              2017. április 1. – július 2.




KÉPEK:

1./Főkép: Először is, kérem szépen, 2014

Olaj, vászon

300 x 212 cm

Albertina, Bécs

Fotó: Jochen Littkemann, Berlin © Georg Baselitz   


2. Szőlőtő, 1969

Diszperziós festék, vászon

162 x 130 cm

Sammlung Essl, Klosterneuburg

Fotó: Georg Baselitz, Archiv © Georg Baselitz   


3. A festő feje mint virágcsokor I., 1987

Olaj, vászon

146 x 114 cm

Sammlung Essl, Klosterneuburg

Fotó: Georg Baselitz, Archiv © Georg Baselitz     

Galéria

Kapcsolat

Lépj kapcsolatba velünk!


Artkalauz Kiállítási Magazin
Kiadó: Szövetség az Életen Át Tartó Tanulásért
1046 Budapest, Klauzál u. 10.
Főszerkesztő: Lantos Anikó

Tördelőszerkesztő: Kóté Zsolt
Megjelenik évente három alkalommal
A kiadvány és a weboldal a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.
Elérhetőség: info@artkalauz.hu